Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Karikó Katalin: A nehézségekről (A Géczi Jánossal folytatott beszélgetéssorozatból)
83 gettünk, panaszkodtunk. Egyszerűen ilyenek vagyunk. A magyarok panaszkodnak. Panaszkodtunk a főnökre, a vegyszerbeszerzőkre, valakire mindig kell panaszkodni, és valakit mindig hibásnak kell találni. Azért, hogy nem jutunk előrébb. És mi ilyenek voltunk. Most nem csak másokról beszélek. Magunkról is, mivel mi is ilyenek voltunk. Valami miatt. Amikor megkérdezték a múltkor, hogy mondjam el, hogy mi a siker titka, azt válaszoltam, hogyha nem lett volna a koronapandémia, én ugyan nem lettem volna sikeres. Évekig semmi nélkül, támogatás nélkül, mások könyörületéből dolgoztam. Ez a siker? Ma sem vagyok egyetlen cég, egyetlen szakmai kiadvány bizottságában, soha nem kaptam a szakmában elért eredményeimért juttatást. A fizetésem annyi volt, mint egy technikusé. Siker volt ez valakinek is a szemében? Nem! Az, hogy lefokoztak, siker? Amikor már nincs semmi rangod, akkor azonban jó bátor leszel, nincs vesztenivalód! Már nem érdekel a hivatásodon kívül semmi és senki, mert nem kell dolgozni az önéletrajzodon. A helyem megtalálásában és a helyzeteim elfogadásában sokat segített a neveltetésem és az oktatásom. A középiskolai ismereteim jól szolgálták az egyetemre való bejutásomat. Az egyetemen szerzett tudásra építettem a Szegedi Biológiai Központban megkapható ismereteket. A szerteágazó alapismereteim hasznosak voltak. Emlékszem, amikor a University of Pennsylvanián a barna moszat említésre került, a kollégám nem akarta elhinni, hogy ismerem a barna moszatokat. Az amerikai oktatás olyan, hogy egyre többet és mélyebben tanulnak a diákok az egyre kisebb és szűkebb területről, a végén már mindent tudnak a semmiről. Egy másik példa: amikor ’85-ben elkezdtem dolgozni a Temple Egyetemen, a biológus kolléga, aki New Jerseyből járt át a nagy kukoricamezők mellett, mondta, hogy olyan nagy a kukoricatő, hogy 8–10 cső is megterem rajta. Mondtam neki, dehogy, akármilyen magas, akkor is csak egy vagy maximum két csövet hoz. Ezen meghökkent. Majd kiderült, hogy a többi jelen levő biológus sincs tisztában ezzel a növényélettani ténnyel, a botanikus nem ismeri az állatokat, a genetikus a rendszertant, az antropológiát a biomérnök, és hát akkor ugyancsak kiakadtam. Milyen tudásuk van az itteni biológusoknak, ha ugyan biológus, de nem tudja, hogy a kukoricanövényen egy vagy több cső van? Eldöntöttem, ha valaha lesz lehetőségem, akkor magyar kutatókat veszek magam mellé, mivel nekik széles körű a szakismeretük. De aztán mire odajutottam, hogy megengedhettem magamnak, hogy magyar kollégáim legyenek, addigra kiderült: egyik sem tudta. Az egyik nyolcra tippelt, a másik más számra. És nem azért, mert mi már gimnazista korunkban is ki voltunk vezényelve a kukoricaföldre ősszel, és törtük a kukoricát, hanem mert igyekeztek holisztikusan oktatni a tanárok, s ilyen-olyan módszerekkel összekötötték az ismereteinket. Amúgy én a nagymamám háztájijában kisgyerekként is törtem a kukoricát, s az onnan származó élményeimet is felhasználom. Úgyhogy tudtam, hogy egy növényen többnyire csak egy cső van. Apró dolgok ezek, de ezzel biztattam a kollégáimat, az amerikaiakat és a magyarokat is, hogy azért érdemes szélesebben figyelni dolgokra, és tanulni, mert sose tudjuk, hogy általuk milyen összefüggéseket találunk. A kukorica esetén, ha kivennénk a kezdőcsövet, a következő cső kijönne, minden levél tövéből
