Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Antal Balázs: Rémálomgólya (vers)
71 Antal Balázs Rémálomgólya a rémálomgólya a kastély kéményén lakott és jobb lett volna hogyha örökre ott is marad de elszállt a fészke beomlott aztán a kémény is ledőlt abban az időben egy rég lakatlan háznál az eső az olvadék a hegyről becsorogva összefolyt és felgyűlt a rekkenő júliusban gőték szalamandrák békák lárvák nyüvek vadvízi világgá változtatták az elvadult udvart és kertet mindig az otthonom részeként gondolok arra a mocsárra lápra amíg csak van mire néha reggelente nagy reccsenésekkel a régi ház falának tetejének egy darabja rendre a vízbe roskadt ameddig volt minek roskadnia térdig tapicskoltunk a zsombékok között puszta kézzel kapva ki a zavaros szennyléből a gőtét a békát más puha kétéltűeket festékesdobozokba palackokba kinek mije volt abba szedve gyűjtve hogy aztán mindet kivégezzük volt amelyiket a kút kávájához csaptuk másokat fáradt olajjal teli üvegbe dugtunk tele volt ilyenekkel az öregeink garázsa némelyiket az ujjainkkal roppantottuk össze zsigerekkel telefosott markunkban nyomtuk széjjel vagy csak egyszerűen meggyújtottuk ne kérdezd hogyan még nagyon kicsi voltam hiába kutatott a kertben aztán utánuk a gólya ugyanúgy a kútkávához vágtuk a csigákat vagy a sarkunkkal széttapostuk mint az egereket ha a kukoricásban leltünk a szomszéd fiú beledobott a közös kútba egy macskát rábeszélt hogy csalogassam ki az udvarról én meg az ölemben hoztam engem ismert a kis kormos bejáratos voltam a házhoz gyakran hallom ma is nyávogni a víz színe alól látom a köveken a karmaival kapaszkodni látom a kitágult szemét a buborékokat azóta is abból a kútból hordják a vizet hányan
