Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Milbacher Róbert: A hitehagyott
68 nem nagyon van választási lehetősége tehát. Ráadásul akkorra már önálló életre, saját háztartásra és nem utolsósorban – még talán maga előtt sem tudatosítva – gyerekre vágyott, mert ha mástól nem, legalább a reménybeli gyerekeitől várt valamiféle szabadulást hirtelen rászakadó és feloldhatatlannak tűnő magányától. Meg az is hozzátartozik a dologhoz, hogy akkorra már túl volt élete egyik legnehezebb és legsúlyosabb döntésén, amire később legelkeseredettebb pillanataiban visszavezetett minden vele esett nyomorúságot: akkorra már katolizált. Egészen Szlatináig kellett mennie, hogy katolikus papot találjon. Az apja, bár nem tiltotta meg neki a katolizálást, mégsem volt hajlandó elvinni lovas kocsiján, igaz, nem is kérte tőle, mert valahogy érezte, úgyis hiába tenné, inkább nem akarta kitenni sem őt, sem magát a visszautasítás kegyetlenségének. Igazából nem is szólt senkinek a családból arról, hogy mikor indul, csak az anyja tudta, aki aggodalommal és egyben némi meghatott szomorúsággal figyelte lánya igyekezetét, hogy megfeleljen egy olyan világ elvárásainak, amiben önálló felnőtt életére készül, és amelynek nem fog tudni megfelelni sosem. Hajnalban kelt, és mezítláb vágott neki a majd kétórás útnak. Jócskán pirkadat előtt indult, hogy még időben visszaérve elvégezhesse a napi feladatait. Próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Előbb a falu határát szegélyező erdőn kellett keresztülmennie, amely ebben az időpontban még sötét volt, a fák lombjain amúgy is csak később derengett át a fény. Fázott, lábát harmatos fű nedvesítette. Cipőjét a kicsi batyujában vitte magával a hátára akasztva, hogy kímélje. Majd a városba érve ráér felvenni, úgy gondolta. Bár még sosem járt katolikus templomban, de abban biztos volt, hogy oda mezítláb nem mehet be. Valahogy szemérmetlennek tartotta volna a meztelenségnek még ezt a fokát is. Nyilvánvalóan szorongással töltötte el mindaz, ami várt rá. Túl korán ért be a városba, mert ugyan észre sem vette, de gyorsabban haladt, mint szokott. Talán az izgatottság, talán csak a friss levegő tette, de olyan köny nyűnek érezte magát, mintha szárny emelné. Elhaladva a piac mellett – amelyet jól ismert, minthogy havonta egyszer apjával maguk is árultak itt ezt-azt, hogy némi dinárhoz jussanak, mert a verőcei vásárban kis színes kendőt, tükröt, egyéb apróságot csak így tudtak vásárolni, konfirmációjakor még egy nyakláncot is kapott, amely akkor annyira boldoggá tette, mint addig még semmi soha – csak álmosan pakolászó kofákat, az első pálinkáik mogorvaságába burkolózott rác fuharosokat látott, akik a környező falvakból érkeztek, így nekik is pirkadat előtt kellett elindulniuk, hogy a friss zöldséggel, tojással, a korai óra ellenére hangoskodó csirkékkel időben a városba érjenek. Vevő még alig csellengett az áruspultok között. Valahogy illetéktelennek érezte magát ezen a korai órán a városban, hogy látta ébredezni, mintha csak ki akarná kémlelni a titkait, amelyekkel még maga sincs tisztában. A város részvétlensége, a benne lakók idegensége mindig is megriasztotta, most pedig látta ébredés utáni álmos sérülékenységében, még mielőtt felölthette volna közönyösnek szánt álarcát. Nehezen találta meg a plébániát a vörös téglából épült, egészen újnak számító templom mögött, így aztán örömében, hogy mégis rátalált, rögtön meg is akarta szólaltatni a kovácsoltvas kerítésen lógó kicsi csengettyűt, de még idejében észbe
