Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Milbacher Róbert: A hitehagyott
67 Az épületből kilépve balra fordult tehát, hogy megkerülve az omladozó sarkot, kiszellőztesse a fejét, de megtorpant, mert meglátta őket. A ház hátsó, apró ablakain alig szivárgott ki a benti petróleumlámpáknak, a táncoló lábak fölverte porral elegyedő, amúgy is halvány, ingatag fénye, így csak az árnyukat, pontosabban két kétségbeesetten ölelkező test sziluettjét tudta kivenni. Olyan szorosan fonódtak eggyé, mintha soha nem akarnák elengedni egymást. Megpróbáltak belekapaszkodni boldogságuk utolsó pillanatába. Vállaik rázkódásából látszott, hogy zokognak mindketten. Nem hallotta, hogy miről beszélnek, nem ment közelebb hozzájuk, de elég volt a látvány is, hogy tudja, neki itt semmi keresnivalója sincsen. Megalázottan visszafordult, remélve, hogy nem vették észre, aztán kis, maga kötötte kardigánját a teremben hagyva – képtelen volt visszamenni érte, mert úgy érezte, minden szem rátapad majd, a megcsalt menyasszonyra, és nem tudta volna elviselni sem a gúnyos, de még kevésbé a szánakozó tekinteteket, pedig senkinek nem tűnt föl odabent semmi, mulattak, mintha mi sem történt volna –, lassan, botladozva a teljes sötétségben, mert még a hold sem világított azon az éjszakán, botorkált haza. Egész úton sírt persze, némán, de feltartóztathatatlanul patakzottak a könnyei, képtelen volt uralni reszkető testét. Nem is igazán amiatt a felismerés miatt esett kétségbe, hogy a vőlegénye nyilvánvalóan másba szerelmes, hanem a megszégyenülés miatt, hogy egy pillanatig is el tudta hinni: ez a jóképű fiú tényleg szeretni fogja. Leginkább az a nyilvánvaló tény fájhatott neki, hogy számára már soha nem adatik meg az, amit akkor és ott a sötétben látott, hogy bárkivel is eggyé válhat egy ilyen kétségbeesett ölelésben. A család leginkább a szégyen miatt nem akarta felbontani az eljegyzést, ami óhatatlanul is rájuk hullott volna vissza, hiába próbálták volna bizonygatni az igazukat. A magyarok igazolva látták volna előzetes fenntartásaikat, hogy nem szabad a svábokkal közösködni. Ők maguk tudták azt is, hogy sokan a család felfelé törekvő szerzési vágyának, vagy egyenesen kapzsiságának bizonyítékát látták abban, hogy egy jobb módú, legalábbis hozzájuk képest tehetősebb családhoz adják férjhez a lányukat. Szinte hallották a rosszindulatú megjegyzéseket: ezek mindig is fönnhordták az orrukat, és most tessék, alaposan pórul jártak, mert nem volt nekik jó a szegény ember gyereke. A sváboknak meg amúgy is eléggé szúrta a szemét az ő szabálytalan életük. Így nagy megkönnyebbüléssel fogadták, hogy néhány nap múltán kissé lehiggadva, hideg fejjel átgondolva az egészet, maga sem akarta felbontani az eljegyzést. A legvalószínűbbnek az látszik, hogy egyszerűen megmakacsolta magát, és már csak dacból sem mondott le az esküvőről. Innen az idők távolából úgy tűnik, ekkor vétette az első hibát, amit aztán hiába bánt meg keservesen, nem lehetett jóvá tenni sosem. Persze lehet, hogy valahol legbelül egyszerűen attól tartott, ezek után nem akad senki, aki megkérje a kezét. Igazság szerint már így is idegenkedtek tőle a korabeli fiúk a faluban: éles nyelve, okossága nem tette éppen vonzó, az ura akaratának önmagát alávető feleségjelöltté. Meg bármilyen fájdalmas is ezt beismerni, nem számított még falusi léptékkel mérve sem szépnek soha. Vastag hajfonatának emlékezetes elégése óta ráadásul magát sem tartotta annak. Úgy érezhette,
