Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Milbacher Róbert: A hitehagyott
66 Annyit sikerült megállapítanom, hogy nyilván a háború után készülhetett a fotó, talán az ötvenes évek elején, immár a menekülésük után, Magyarországon, legalábbis a dédanyám nem sokkal később, 1952 körül bekövetkező halála ezt az időhatárt jelöli ki. Akáctüske szúrása okozta vérmérgezésbe halt bele. Nem ment orvoshoz, nem volt miért élnie, a képről is az sugárzik, hogy már csak a legjobb alkalmat keresi a halálra. A lakodalmi csoportkép azonban olyasmiket is elárul, amiről eddig sejtelmem sem lehetett. Történetesen a koszorúslányként ezen a képen sugárzóan szépnek tűnő nagyanyám mellett ülő, ismeretlen fiatalemberről, aki akkor a vőfélye lehetett, soha semmit sem hallottam. A nagyanyám sem mesélt róla soha. Lehet, nem is volt mit mondania, pedig a kép azt sugallja, hogy az a két fiatal valamiképpen összetartozik. Lehet, hogy csak hasonlóan egyenes és merev, kissé feszélyezetten ünnepélyes testtartásuk miatt, de az a gyanúm támadt, hogy valamiféle viszonynak, ha csak vágyottnak és képzeletbelinek is, de kellett köztük lennie. Különösen feltűnő az összetartozásuk, vagy legalábbis a csoportkép többi tagjától való idegenségük, ha kinagyítjuk a kép részletét, amelyen csak ők ketten szerepelnek. Mereven az objektívra koncentrálnak, miközben a fiú könyökből kissé be is hajlított jobb karja szorosan a nagyanyám vállához, felső karjához, megkockáztatom: alig érzékelhetően a melléhez ér. Nem véletlenül szorítja kettejük közé, kissé természetellenes tartásban a bal kezét, mintegy szemérmesen védekezve az illetlen érintés ellen. A kamerába meredő tekintete mögött minden figyelme éppen erre a titkos, szemérmetlen, mégis annyira izgalmas érintésre koncentrál. Mintha a kamerára fókuszáló és ott eggyé fonódó tekintetük lenne az árulója a talán még önmaguk előtt is titkolt vágyaiknak. Azon túl, hogy ők ketten fiatalságuk, szépségük és sugárzó intelligenciájuk folytán eleve kirínak a csoportképből, nyilván nem véletlenül lettek itt a lakodalom színjátékában egy párrá. Ha akarom, még hasonlítanak is egymásra azon a képen. Mintha a családok is egymásnak szánták volna őket, legalábbis mintha magától értetődő lett volna az összetartozásuk, még azelőtt, hogy ők maguk ezt tudatosították volna. Eleinte minden idegszálam tiltakozott ez ellen, hiszen nem sokkal ezután – talán egy-két évvel később – mehetett hozzá a nagyapámhoz, azaz, ha ez a fiatal férfi lett volna a kiválasztottja, akkor végképp semmi sem indokolta volna a nagyapámmal kötött házasságát, és egyben persze az én létemet sem, ami így a legjobb esetben is csupán mások boldogtalanságának következménye lehet. Ez főleg annak fényében tűnik különösnek, hogy annak a szomorú és egyben megalázó történetét nem is egyszer megosztotta velem, miképpen vált akaratlanul is szemtanújává, az esküvőjük előtt nem sokkal, hogy hogyan búcsúzott el a nagyapám akkori élete igazi nagy szerelmétől. Nem hallgatózni vagy kémkedni akart, hiszen már csak büszkeségből sem tette volna, csak a tánc közben – mert táncolni nagyon szeretett lánykorában, amiről aztán több mindennel együtt örökre le kellett mondania – megizzadt testét próbálta lehűteni, és nem utolsósorban friss levegőre vágyott a dohány- és pálinkaszagtól, valamint a fiatal, egymás érintésnyi közelségében felajzott testek kipárolgásától bűzlő terem után.
