Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Milbacher Róbert: A hitehagyott
65 ez a fotó maradjon meg az örökkévalóságnak, az ő mindezzel szembeszegülő szabálytalanságával együtt. Nem véletlen, hogy a fiatal nagyanyám riadt és dacos tekintetében van valami nyugtalanító, mint aki tudja, hogy legfeljebb az exponálás egyetlen hosszú pillanatáig maradhat így együtt a család, de valami már ott settenkedik az objektíven túli valóságban, ami az életüket akarja megkaparintani. Mert ő akkorra már megtapasztalta, mit jelent kiszakadni ebből a biztonságos és szeretetteljes légkörből, oda, ahol zsarnoki akarat irányítja a hétköznapokat és dönt élet-halál felett. A tekintetéből sugárzik, hogy nyilvánvalóan nem akar visszatérni az új életéhez, és legszívesebben velük maradna örökre. A férje, a nagyapám akkorra már a keleti fronton, valahol a Baltikumban lehetett, miután mint sváb nemzetiségűt besorozták a Wehrmachtba Jugoszlávia elfoglalása után, ő pedig egy fedél alatt maradt apósával, kiszolgáltatva kíméletlen akarnokságának. Kétségbeesett, de dacos pillantásában már ott kísért a második lányának elvesztése fölött érzett, még fel sem dolgozott gyász fájdalma. Hiába az ölében élénk szemű, mezítlábas fia vigasznak, a tekintetéből látszik, hogy egyszer s mindenkorra rádöbbent: mostantól fogva egész életében a jelen nem lévők hiánya fogja gyötörni. Hiába is próbálja majd feltölteni élettel a kényszerűen és idejekorán megtapasztalt, minden figyelmetlen mozdulatban ott kísértő ürességet, végül is alul fog maradni ezzel a semmivel szemben. A kép bal szélén szerényen meghúzódó anyjából valamiféle tárgytalan féltés sugárzik, mintha bal kezét most is éppen óvó mozdulatra emelné. A gyerek egy előre odakészített virágcsokron tapos, hogy mégse kelljen a meztelen talpával csupasz földön állnia, ami ugyanakkor éppen indokolatlan idegenségénél fogva kiemeli a szegényes környezetből, és szinte ikonosztázzá nemesíti az amúgy meglehetősen egyszerű és közönséges kompozíciót. Mondanom sem kell, hogy az öccse nem tért vissza a frontról soha. Nem érkezett róla gyászjelentés, csak egyszerűen eltűntnek nyilvánították, és mivel a holtteste sem került elő, értelemszerűen sírja sincs sehol. Mintha csak ő is odaköltözött volna az unokahúgai mellé az emlékezet tornácára, ahonnan nem nagyon vezet út sem a felejtés, sem az emlékezés felé, egyik irányba sem. Nem véletlenül álmodta róla gyakran, hogy élénken gesztikulálva integet feléje, mintegy hívogatja egy domb tetejéről, és mutatja az irányt, amerre mennie kell, ha meg akarja találni. De még álmában sem sikerült odaérnie hozzá sosem, amikor éppen megpillanthatta volna a sírt, könnyezve fölriadt. A dédszüleimet ábrázoló harmadik kép keserűsége önmagáért beszél. A dédapám szeméből kiégett a derű, csak az üszkös helye maradt ott. A kiüresedettnek tűnő szemgödre körüli ráncokban maradt legfeljebb némi nyoma. A madárcsontú dédanyám pedig megtörten, összegörnyedve ül, erőtlenül ölébe ejtett kézzel, mint aki rájött, hiába is emelné óvón a karját, nincs ereje még erre a reflexszerű mozdulatra sem. Iszonyúan öregeknek tűnnek, pedig számításaim szerint ekkor még hatvanévesek sem voltak.
