Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Milbacher Róbert: A hitehagyott
64 arcából valami már-már nem is emberi léptékkel mérhető boldogtalansággal vegyített démoniság szivárog, olyan, aminek az okát jobb nem firtatni, hogy rá ne szabaduljon a világra a fotópapírra merevített pillanatból valami elemi rettenet. A násznép egy téglafalú épület előtt sorakozott fel, amelynek a teteje szemmel láthatólag szalmával fedett, talán egyszerű pajta, de valami indokolatlan késztetésnél fogva szeretném azt hinni, hogy a falu alapítói által megálmodott, és a gyülekezeti sátor helyén, az első kútból kitermelt föld képezte magaslatra végül mégiscsak felhúzott, templomul is szolgáló közösségi épület lehet. Mert egy ilyen közösségi épületről, ahol azt a kevés bált tartották, amiben részt vehetett, a nagyanyám is említést tett. Dédapám balján minden bizonnyal a felesége, a dédanyám ül, bár ezen a képen mintha idősebb lenne, mint azt a kora indokolja, ami talán az ünnepi feketéje, az arcába húzott és szorosan megkötött fejkendője okozta optikai csalódásból fakadhat, arcán még nyugalom és valamifajta szigorúsággal vegyes jóság lakik, különösen a harmadik fotóhoz képest, amely már Magyarországon a háború befejezése és a menekülésük után készülhetett. A második fotó ugyan csak néhány évvel lehet későbbi, de azalatt a néhány év alatt minden megváltozott. A nagyanyám ül a kép közepén, lábánál második, immár életben maradt gyereke és egyben elsőszülött fia, a jobbján az apja, balján az anyja áll, míg mögöttük az egyenruhás öccse. Tehát már háború van, valószínűsíthetően a családi kép is abból az alkalomból születhetett, hogy a legidősebb fiú megkapta a behívóját. Ez nagyanyám dacos, de riadt tekintetéből látszik leginkább. A nők szorosra kötött fejkendője mintegy keretbe foglalja oválisan hosszúkás arcukat. Furcsa módon szinte egyáltalán nem hasonlít egymásra anya és lánya, legfeljebb a szemükből sugárzó aggodalom a közös. Dédapám az efféle beállított fotókhoz képest rendbontó módon csípőre teszi a jobb kezét, egész testtartásából hiányzik a fényképésznek, mint az örökkévalóság hatalmával bíró kívülállónak való megfelelés kényszere. Szemében indokolatlannak tűnő, pajkos derű játszik. A látható elégedettség. Persze mi más is lehetne benne katona fia és gyermekét az ölében tartó lánya társaságában. Soha nem láttam még ennél magától értetődőbb bizonyosságot, mint amit ebben a minden kérkedéstől mentes, mégis büszkeséget sugárzó testtartásban. Az volt az élete rendje, hogy fölnevelje őket, és most ezt a pillanatot rögzíti fényérzékeny lemezre a fényképezőgép, mintegy az élet értelmetlenségével szemben felmutatható dokumentumként igazolva, hogy sikerrel járt. Egy kicsi diadal ez is a mindig fenyegetően közel, sokszor kézzelfogható közelségben lopakodó pusztulás fölött. Az már nem rajta múlott, hogy egyiküket az értelmetlen halálnak, a másikukat pedig a gyötrelmes szenvedésnek kellett adnia. Valójában az már nem az ő története volt. Kalapja kissé csálén félrecsúszott a fején, de ha alaposabban szemügyre vesz szük a képet, akkor olyan, mintha fia – valószínűleg az előírásoknak megfelelően – féloldalasan viselt katonasapkájának helyzetét utánozná. Talán, hogy ezzel is azt sugallja: összetartoznak. Ez sugárzik a képből, a mindenekfeletti együvé tartozás érzése, meg hogyha már úgyis elvesznek tőlük mindent, akkor legalább
