Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Milbacher Róbert: A hitehagyott
63 fényképész csak az öt-hat kilométerre lévő Szlatinán volt, akit előbb föl kellett keresni, egyeztetni a mindannyiuk számára alkalmas időpontot. Az efféle képeknek a sztereotip beállításai persze mindenre alkalmasak, csak arra nem, hogy a rajtuk szereplő emberekről hiteles képet nyújtsanak, hiszen csak azt mutatják meg, amilyennek a fényképész látta őket, illetve kisebb részben azt, amilyennek magukat akarták látni és láttatni. Vagyis ezek alapján elképzelni a valóságukat majdnem lehetetlen vállalkozás. Így aztán legfeljebb a szándéktalan hibákból, a szokványostól eltérő tekintetekből, mozdulatokból lehet levonni némi következtetést arra az életvilágra nézve, amelyből éppen a beállított kép szakította ki őket. Nem állítom, hogy ekkor már az ördögtől valónak tekinthették a fotót, vagy egyenesen a lelkük elrablásának, de az biztos, hogy idegenként, valami hideg külső tekintet fogjaként szemlélhették rajta önmagukat. Különösen igaz ez az első, szakadozott és megsárgult kép esetében, amely egy lakodalmi gyülekezetet ábrázol. Talán két-három évvel a háború kitörése előtt készülhetett a felvétel, mert a koszorúslányként látható, értelemszerűen ekkor még hajadon nagyanyám olyan tizenhét év körülinek tűnik. A kép bal szélén ül a dédapám, egyik kezében üveg, másikban pedig egy pohár teletöltve borral, amelyet a fotós felé nyújt, egyfajta felköszöntésképpen, ezzel is bomlasztva a csoport merev ünnepélyességre törekvő rendjét. Ez a magas, vékony, kissé cigányképű és ravaszkás tekintetű, a negyvenes évei közepén járó férfi mindig nevetős szemű mosolyával, vastag, a végén kissé felfelé pödört bajuszával maga a megtestesült vidámság, ami látható szegénységük dacára, ott bujkál minden mozdulatában. (A lábánál ül a földön a harmadik gyerekük, persze esküvői fotózás ide vagy oda: mezítláb.) Ez a fotó még a Nagy Háború előttről annak a világnak, vagy azon világban élő emberek létezésének az egyetlen kézzelfogható bizonyítéka, amelyről beszélni próbálok annak a nagyon kevés emlékfoszlánynak a segítségével, amelyet valamiképpen magammal hordozok. Nem tudok másra gondolni, amikor ezeket az alapvetően riadt tekinteteket látom, mint hogy ez a világ, ezeknek az embereknek a nagy részével együtt nyom nélkül fog eltűnni néhány éven belül. Az arcokat elnézve mintha csak sejtenének ebből valamit, vagy legalábbis minden pillanatban egyfajta alapvető fenyegetettséget kellene megtapasztalniuk. Meglehetősen sötét vagy szomorú tekintetek váltakoznak valamifajta ijedtséggel, mintha csupán kényszerből szerepelnének a fotón, amit akár egyfajta lajstromba vételnek is tekinthetnek, hogy ne kelljen különösebben keresgélni senkit, amikor majd értük jönnek. Mintha még a menyasszony is sírt volna, legalábbis a szeme sarkában megfolyt festék és lefelé biggyedő ajka ezt sugallja, ami különösen akkor válik beszédessé, ha tudjuk, hogy szokás volt utólag, az előhívás után retusálni az arcokat. Biztosan van a nyomorúságnak olyan foka, amit semmiféle mesterségbeli tudás sem képes korrigálni, hiába a fotográfus minden igyekezete. Különösen a kép jobb szélén álló család boldogtalansága kézzel tapintható. A háttérben a nagy bajuszú apa áll, az arca nyugodt, de meggyötört, előtte pedig a húsz év körüli fia kissé elhúzódva a balján álló anyjától, mint aki nem akar közösséget vállalni vele. Az anya bal kezénél, félig kilógva a képből egy rémült tekintetű szőke gyerek. A feltételezhető anya kendője alól, az egész sötét
