Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Milbacher Róbert: A hitehagyott
62 a falut, legalábbis annak magyarlakta, a nagy ősrengeteg felé eső részét. Egyike volt azoknak, akik Veres Benő komlósdi, később nagykorpádi lelkész felajánlása nyomán Darányba kerülhettek tanulni azzal a három szlavóniai magyar fiúcskával együtt, akiket a közösség arra méltónak tartva kiválasztott. Végül aztán ő volt az is, aki afféle ősz pátriárkaként – legalábbis akkoriban ezt gondolhatta önmagáról a demencia első stádiumának jótékony ködében, pedig csak a szekérderékban heverve pipázgatott meg énekelgetett magában az egész, több mint két hétig tartó úton – visszavezette a kis református gyülekezetet a fenyegető háború pokla elől az óhazába, miután teljesen ellehetetlenült az élet a partizánok és a horvát usztasák zaklatásai miatt. A dédszüleim ekkor már napon szárított vályogtéglából épített háza, amelyben a nagyanyám együtt lakott két fivérével, szüleivel és nagyapjával, afféle kis gyülekezeti helynek számított, ahová, állandó lelkész nem lévén, rendszeresen összejártak a falu megmaradt református hívei Biblia-olvasásra, vagy éppen afféle zenés-táncos összejövetelekre – dédapám hegedült, a fia pedig, egy megfakult esküvői csoportkép tanúsága szerint, nagybőgőzött. A közös családi vacsorák alatt mindent megbeszéltek, legyen az a gazdaság körüli munka, a másnapi elvégzendő feladatok, vagy a világból hozzájuk is eljutó, ebben az időben egyre baljóslatúbb hírek. Az ükapám szeretett filozofálgatni is, ahogy öregedett, egyre gyakrabban került elő a halál elkerülhetetlensége, amivel megpróbálta összeegyeztetni az Isten jóságát, meg hogy egyáltalán mit is keres ő itt ezen a földön. Néha nagyon furcsákat is mondhatott, amik nem biztos, hogy egybeesnek a református hitelvekkel, amiket aztán a nagyanyám is gyakran emlegetett, amikor a test romlásáról beszélt vagy a lélek fogságba eséséről az anyagban. Az öreg nagy mesélő hírében állt faluszerte, sokat mesélt nekik a világ teremtéséről, a Tibériás-tengerről, a kovakőből kipattintott angyalokról, meg minden olyasmiről, amiről biztosan nem a Bibliában olvasott, holott a Biblia könyveinek is alapos ismerője lehetett. Persze főleg akkor eredt meg a nyelve, ha alaposan bepálinkázott a maguk főzte szilvóriumból, mert a faluban igen sok szilvafa nőtt végig az árok partján, a kertek alatt, és minden háznál főztek is belőle jócskán, ha eljött az ideje. A legenda szerint egy alkalommal meg is gyulladt benne a pálinka, jelentsen ez akármit is. (Talán az állandóan a szájában füstölgő pipájából kipattanó szikra lobbanthatta be a leheletében a kritikus koncentrációt meghaladó alkoholpárát.) Nem véletlen hát – bár lehet, hogy csak az ezt követő megpróbáltatások fényében látta így –, hogy meleg, vidám otthonként emlékezett erre a kicsi házra mindig is, a gyerekkorának végleg elvesztett paradicsomára. A dédszüleimről három fotó maradt fenn, amelyek egyedüli, kézzelfogható bizonyítékai a létezésüknek, amit időnként már én magam is csak az emlékfoszlányaim kompilációjának, vagy egyenesen fantáziám szüleményének tekintek. Ezért aztán időről időre kényszeresen előveszem a képeket, hogy megbizonyosodjak valóságosságukról, holott nyilvánvalóan tisztában vagyok vele, hogy amit ezeken látni, annak nem sok köze van megélt mindennapjaikhoz. Jól tudom ugyanis, hogy a családi és egyéb fotók készítése csak valami nagyon különleges alkalomnak volt köszönhető, lévén anyagi helyzetükhöz képest drágák, illetve magának a felvételnek az elkészítése csak nehezen volt megszervezhető, hiszen
