Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Milbacher Róbert: A hitehagyott
61 Milbacher Róbert A hitehagyott Úgy képzelem, hogy a nagyanyám akkor tényleg beleszeretett abba a szőke, kék szemű és átkozottul jóképű fiúba, amilyen akkoriban a húszéves nagyapám lehetett. Legalábbis az elején biztosan többet akart érezni iránta, mint amit a feltételezhető gyerekkori barátságuk minden nemiségtől mentes, ártatlan vonzalma feltétlenül megkívánt és megengedett volna. Megrendítő innen nézve az az igyekezete, hogy valódi szerelmet érezzen, amiről persze legfeljebb olvasmányai alapján tudott ezt-azt, de valójában azzal nem volt tisztában, hogy miféle valódi, akár testi tünetekkel is járó változásokat idézhet elő benne. Fogalma sem lehetett róla, mit kellene éreznie. Mert persze semmi nem úgy lett, ahogyan azt abban a néhány romantikus regényben olvasta, amihez egyáltalán hozzáférhetett, ugyanakkor éppen ezek az olvasmányok ringatták olyan tévhitekbe, amelyekből kínosan keserves volt a kiábrándulás. Már kislány korától nagy kedvelője volt a könyveknek. Ugyan magyarul nem az iskolában tanult meg olvasni, mert az újonnan létrejött állam ezen részén nem létesültek magyar nyelvű elemi iskolák, hiszen a berendezkedő szláv dominanciájú hatalom valójában nem volt hajlandó tudomást venni a jobbára szórványban élő és néhány generáció múltán vagy ténylegesen asszimilálódó, vagy az óhazába repatriáló magyar és más kisebbségekről. Még az első világháború előtt a Julián Egyesület által szervezett magyar iskolahálózatot főleg adminisztratív eszközökkel, de nyilván politikai célzattal ellehetetlenítették, végül felszámolták. A délszláv állam nem kívánatosnak tekintette a magyar és egyéb kisebbségeket. A 19. század második felében Szlavóniába érkező mintegy százezer magyar telepest egyenesen az anyaország gyarmatosító szándékának eszközeként kezelte a horvát politika – tegyük hozzá: nem is egészen alaptalanul –, és egyfajta második tatárjárás ázsiai hordájaként emlegették őket. Otthon az apja, vagy nagyobb valószínűséggel a nagyapja, akinek több ideje volt erre, lévén már nem nagyon vett részt a gazdaság körüli munkában, megtanította magyarul írni és olvasni, hiszen a sola scriptura elve értelmében az olvasás mégiscsak az isten megszólíthatóságának záloga volt, és valamifajta, az alapítóktól átszármazott makacs nemzeti elköteleződés nem engedte, hogy a magyar közösség hagyja elszlávosodni a fiataljait. Ő maga egy-két esztendős kisgyerekként érkezett ide azokkal az első telepesekkel együtt, akik megalapították (Részlet a Keserű víz című regényből)
