Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 11. szám - Füzi László: Az indulás évei (Töredékek a fiatal Buda Ferencről)

39

szakos hallgatóként szerepeltették. Rabként pedig a négyszázkilencvenöt nyolcnulla-nyolcas számot viselte. A debreceni börtönből Buda Ferencet más mellett Vass Lászlóval együtt az állampusztai rabgazdaságba vitték. Ekkor ismerkedhetett először Bács-Kiskun megyével. Az, hogy a szabadban mozoghattak, a távolból a szabadság illúzióját is felkeltette a börtönlakókban. Nem cáfolatként, hat évtizeddel később mit kellene és mit lehetne cáfolni, inkább az ottani rabmunka bemutatásaként a Rendkeresés

című kötetből idézem egyetlen nap leírását, úgy, ahogy azt Buda Ferenc megélte: „Rabtársaim zömével együtt mezei munkát kellett végeznem. Úgy is mondhatni: gyalogrobotot. Borsónyűvés, kukoricatörés, répaszedés – ilyesmi. Mikor minek jött a sora. Enni azt kaptunk elégséges mennyiségben. (A koszt minőségéről most ne essék szó.) Munkaidő? Ha nem idegenkednék a pontatlan, túlzó, hatásvadászatra törekedő szófordulatoktól, úgy is mondhatnám, hogy húztuk a belünket látástól vakulásig. Maradjunk azonban szikár valóságnak megfelelően annyiban, hogy a belünket legfeljebb a nyár végi dizentéria-járvány idején húztuk (akkor viszont lépten-nyomon), a munkát pedig kinn a helyszínen, valamelyik tábla szélén pontosan napkeltekor kezdtük el, s akkor fejeztük be, amidőn a Nap korongja a láthatárral egybeolvadt. Közben kora délelőtt negyedórányi reggeli, délben félórányi ebédszünet. Mi, politikai és köztörvényes elítéltek együtt meneteltünk gyalogszerrel a korhánypusztai bekerített tábortól két-három, vagy akár négy kilométernyire – mikor hová vezényeltek bennünket. Napirendünk egyébként nagyjából a következő volt: hajnalban ébresztő, majd tisztálkodás, sorakozó nyitáshoz, létszámellenőrzés, reggeliosztás, tisztálkodás (csak hideg víz volt), vacsoraosztás, vacsora, mosogatás, sorakozó záráshoz, létszámjelentés, zárás, takarodó. Fegyőreink – talán a hajdani pásztor ősöktől megörökölt áttekintőm képesség jóvoltából – szerencsére nem álltak oly hadilábon az őrizetükre bízott embertömeg számbavételével, mint pl. a szovjet hadsereg számszakilag olykor félanalfabéta altisztjei: számlálásunkat a kapun befelé jövet fölényes rutinnal még menet közben megejtették, csak nagy ritkán gyötörvén bennünket az újraszámlálással. Annál többet vettek ki belőlünk a folytonos sorakoztatások. Főleg a zárás előtti sorakozó tartott rendkívül sokáig: jelentéstétel végett ugyanis meg kellett várnunk a büntetőintézet központjából érkező parancsnokot. Öreg éjszaka lett, mire az egész napi munkától, órákig tartó sorakozástól kitikkadt rab végre ágynak dőlhetett (vagy fölmászhatott rá, ha történetesen a felső ágy jutott neki). Még sötéttel riasztott föl bennünket az ébresztő csengő utálatos berregése, s kezdődött minden elölről. Nyár derekán hosszú a napvilág s még eléggé kurták az éjszakák, így hát nemigen alhattunk túl sokat: úgy három, három és fél órányit – ha semmi nem jött közbe.”

A közvetlen megfelelés miatt, merthogy a börtönben, minden gátló körülmény ellenére sem szakított a költészettel, ide kell másolnom egyik, a helyzetét tudatosító töredékét: „Magadat ne gyötörd – / csak egy igásbarom vagy. / Töri talpad a föld? / Próbálj keresni jobbat.”

A börtönköltészet egyik sajátossága, az, hogy részletező leírással szerepelnek benne a hétköznapi léthez, a mindennapokhoz kötődő események, ekkor írt verseiben is megfigyelhető. Akkor, amikor a napi munka erőltetett volta, a sivár környezet minden mást kiöl a világból, a más jellegű történés legapróbb mozza-