Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Füzi László: Az indulás évei (Töredékek a fiatal Buda Ferencről)
27 hogy ez így lenne, a belső, megélt történések hitelesítik, hogy nem visszavetített, hanem előreható történésekről van szó. A könyv meghatározó rétege társadalmi jellegű, akár szociológiainak is nevezhetnénk. Buda Ferenc szülei szegények voltak, a társadalom peremén éltek, létüket sem előjog, sem vagyon, sem birtok nem biztosította, s bár nagyobb családba illeszkedtek a rokonság révén, megélhetésüket maguknak kellett biztosítaniuk. Ezt leginkább a napi megélhetés szintjén tudták megtenni. Mindez azonban nem zárta ki őket a világból, természetes módon, nem a szegénység és a végtelen kiszolgáltatottság tudatával élték életüket. Fiuknak, az egyéni és társadalmi ösztönöket követve, biztosítani akarták az ebből a világból való kilépés lehetőségét, ezért jelenhet meg a fiú korai világát feltáró önéletrajzi könyvében az olvasásra, a könyvekre, a tudás megszerzésének vágyára való utalás. Nemzedékek egymást követő sorának életében megfigyelhető volt ez a törekvés. Fontos réteget jelentett a fiatal, szinte még gyermek Buda Ferenc világában a debreceniséghez való kötődés. Egy-egy város, tájegység sajátos világát roppant nehéz meghatározni, ennek ellenére az egy-egy tájban-városban élők, de sokszor a külső szemlélők is érzik az adott tér sajátosságaira utaló vonásokat. A külső környezethez való kapcsolódás, a kulturális hagyományokhoz való kötődés, az emberek közötti kapcsolat formálja ezeket a jellemzőket. Debrecen a tájban való elhelyezkedésében, gazdag vallási-kulturális örökségével, irodalmi hagyományaival különösen erős módon hatott az iskoláit járó fiatalra. A Rendkeresés című, 2009-ben megjelent könyvében írta: „Amennyire visszaemlékszem, soha nem elégített ki, ha a természetet s annak különböző közegeit, színtereit csupán nézhetem, hallhatom, szimatolhatom. Minden érzékemmel kívánkozom rá, hogy testestül-lelkestül megmerítkezzem benne. (...) A debreceni Nagyerdőn, ahol élővíznek nyomát sem látni, legalább a nagyra nőtt fűben hemperegtem vagy bukfenceztem egyet-kettőt, hogy igazán otthon érezhessem magam. Csak halkan merem kivallani: effélét bizony a gyerekkor elmúltával is elkövettem”. A debreceni világhoz is azzal az elemi azonosulással kötődött, mint amelyikkel a természetben megmerítkezett. Foglalkoztatta a város szerkezete, házainak története, s az idő haladtával a kulturális hagyományokkal is találkozott. Cívis nem lehetett, családját nem tekinthette őslakosnak, az apja úgymond bevándorló volt, s jómódú gazdának sem volt mondható. A fiú lokálpatriótának sem tartotta magát, de nagy erővel kötődött és kötődik azóta is a városhoz. Amíg 1957-ben el nem vitték Állampusztára, ott élt, oda tért vissza a büntetése letöltése után, s később, úgymond meglett emberként is sokszor utazott vissza a városba, akárcsak pár órára is, a szüleit meglátogatni. Sokszor hallottam tőle a mondatot, elugrottam Debrecenbe a szüleimhez, később, hosszú évtizedekkel később majd a szülei költöznek a közelükbe. Az irodalmi hagyományok külsődleges megtestesülései ott voltak körülötte, azokkal már korán, valóban gyerekként ismerkedett meg. A Rendkeresés című könyvében szemléletesen írja le a Csokonai Vitéz Mihállyal való „találkozását”: „Első tudatos találkozásom Csokonaival úgy négy-öt éves korom táján történt. Anyámmal ballagtunk kettesben kézen fogva a Vágóhíd utca egyből – ahol az időben laktunk – fölfelé a Szent Annán, majd a Piac utcán, s a Kálvin tér Vár utca
