Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 11. szám - Buda Ferenc: Tárgyaim

7

Meglepődve fedeztem fel a kalocsaiak mellett jó néhány keresztszemeset is. „Ezek a legújabbak – emelt ki néhányat a kollekcióból –, mostanában ilyeneket csinálok.” S hogy jobban szemügyre vehetők legyenek, sorra végigterítgette őket az asztalon. Attól fogva a kalocsai kissé háttérbe is szorult nála. Anyám iránt természetesen nem vagyok, nem is lehetek elfogulatlan. Ezzel együtt kijelenthetem: hímzései magasabb szintet s értéket képviselnek az átlagos műkedvelőinél. Emögött – a veleszületett hajlamon s az átlagon felüli készségeken túl – természetesen ott van a szeme világa öregkori romlásáig tartó, több évtizedes napi gyakorlat is. Ezenfelül szakkönyveket tanulmányozott, folyóiratok-magazinok hímzőrovatait böngészte végig, hogy megbízható ismeretekhez s hiteles képanyaghoz jusson. Örömteli kíváncsisággal kalandozott Erdélyen s a Kárpát-medencén túl is, főleg kelet felé. (Egyik nagyméretű munkájában például egy örmény szőnyeg mintázatát vette át.)

Azt hiszem, túl sok fáradságába nem került volna az sem, hogy megszerezze a népművész címet. Ám ilyesmi – szerintem – meg sem fordult a fejében. (Vagy ha igen, hát elvetette. Különben szóba hozta volna – legalább előttem.) Ő legfőképp a tevékenység öröméért fogott tűt meg hímzőfonalat a kezébe. No meg ajándékozás végett. Szépséges munkái közül pénzért egyetlen darabot sem bocsájtott áruba. Ezt a lehetőséget jómagam nem pendítettem meg soha előtte, ám így is szinte hallom ki nem mondott válaszát az el sem hangzott kérdésre: „Nem azért foglalkozom én ezzel, kisfiam, hogy pénzt csináljak belőle.” Amihez a magam szavával csupán ennyit fűzhetnék hozzá: ugyan ki is tudta volna méltóképp megfizetni? Így aztán Anyám hímzéseinek nagy többsége ott kötött ki a rokonoknál, barátoknál, jó ismerősöknél, no meg az Ő első-, másod- s majd a harmadízigleni utódainál és leszármazottainál. Személyes választásom szerint nálam épp ez a farkasnyomos.

Hát – idáig jutottunk el ezen a szelíd farkasnyomon.

Egy pár kisbabacipő

Hosszuk 12 centiméter, szélességük 6 centiméter, magasságuk úgyszintén 6 centiméter. Színük alig kopott fehér. Elöl a „termék” márkaneve olvasható, jobb és bal oldalukon pedig ugyanazon két-két mesefigura kissé Walt Disney-s ábrázolatát szemlélhetjük szorgos kertészkedés közben. Első pillantásra meglepő az aprócska lábbeli alig kopott, már-már újszerűnek tetsző állapota. „Így megbecsülte, ennyire vigyázott rá egykori tulajdonosa?” – morfondírozok magamban. Ám aztán csakhamar rálelek a dolog nyitjára: az emberi élet kezdete táján az eleinte aprócska végtagok csakhamar gyors növekedésnek indulnak, s az eredeti elképzelés szerint tartósabb használatra szánt lábbelit egykettőre továbbadják (ha van kinek), vagy nyugalomba helyezik. Miután e parányi cipőcske egy költözködést követő rendcsinálás közben néhány éve ismét a kezembe akadt, eleinte (nem is tudom, miért, talán azért, mivel a jobbosban benne felejtődött egy fél pár halványkék babazokni is) abban a hiszemben voltam, hogy Peti fiunk volt egykori viselője és tulajdonosa. Mindenesetre magamhoz vettem, úgy érzékelvén: elég jól, s hogy úgy mond-