Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 11. szám - Buda Ferenc: Tárgyaim

6

ám azokat nem a drága pénzen árult, kemény bükkből, hanem az olcsón, vagy épp ingyen beszerezhető, puha nyárfából faragták nyomban a kivágás után, azon frissiben. Nyárfát szárazon faragni ugyanis – hiába puhafa – fáradalmas, haladat

lan dolog.) Szüleim végső távozása után magamhoz vettem ezt a kis fakanalat. Be kell vallanom: nem afféle „muzeális” emléknek szántam, hanem továbbra is híven szolgáló, működő

eszköznek. Ehhez azonban némiképp rendbe kellett hoznom. Az ugyan nem zavart, hogy több évtizedes konyhai szolgálata során elveszítette a bükkfa eredeti színét, s a feje igencsak megkopott, el is feketedett, ám a felső peremén bizony már kezdett a rostjaira bomladozni. Emiatt aztán késsel is hozzá kellett nyúlnom. Vigyázva lefaragtam hát élesre, enyhén íveltre azt a romlásnak indult keskeny részt, s erősen remélem, hogy ebben a formájábanállapotában ideig-óráig még a segítségemre lesz, amikor épp a konyhában keresek magamnak elfoglaltságot. Ám leginkább abban bizakodom, hogy használata révén talán e jelen s még kézzelfogható, kitapintható valóságban is megőrizhetek valamennyit Anyám felejthetetlen mozdulataiból. A „farkasnyomos”

E baljósnak tetsző szó hallatán (illetve: olvastán) ne gondoljunk semminemű dúvadűző eszközre, vadászromantikára vagy más effélére. A „farkasnyomos” az erdélyi keresztszemes hímzés egyik legismertebb, legmutatósabb (s számomra talán a legkedvesebb) motívuma. Egymástól erősen elütő két színnel, leginkább (sőt szinte mindig) pirossal-feketével varrják. A mintaelemek apró részletei módosíthatók s variálhatók, ám az alapelv: a pozitív s a negatív egymásba indázó, egymást kiegészítő ritmikus váltakozása mindenkor s mindenütt azonos vagy legalábbis hasonló. Mindenütt: e motívum megfelelőire ugyanis kelet felé egészen Közép- és Belső-Ázsiáig haladva, más-más anyagból s technikával ugyan és különféle egyéb elnevezés alatt, de rábukkanhatunk.

Amióta eszemet tudom, Anyám mindig is szeretett hímezni. Eleinte előnyomott – „drukkolt”

– alakos, feliratos falvédőket, virágmintás, babafigurás ágyfölévalókat, fej alá vagy csupán ágydísznek szánt kisvánkosok (kapricpárnák

) huzatjait varrogatta ki szabad óráiban száröltéssel, láncöltéssel s szegte körül endli

zéssel,

azaz magyarán szegőöltéssel. Évek teltével aztán – ha jól emlékszem, már az én kamaszkorom közepe táján – rátért a kalocsaira. Változatos méretű, alakú s mintázatú darabok tucatjai kerültek ki esztendők során a keze alól, alig tenyérnyi terítőcskéktől a másfél-kétnégyzetméteres abroszokig. Az ún. újkalocsai derűsen tarka virágos kertjében kiélhette az élénk, ragyogó színek iránti olthatatlan vonzalmát, s egyben a fárasztó munkában telt évek-évtizedek során kénytelenkelletlen háttérbe szorított művészi hajlamait is. (A régi kalocsai nem volt olyan tarka-barka, mint a későbbi: a maira hajazó virágos díszítőelemeket fehér alapon egy színnel, többnyire feketével hímezték.)

Telt-múlt az idő, s én időközben elkerültem a szülői hajlékból (ami a közös udvar peremén szorongó, rozzant kis szoba-konyha-kamra helyett akkorra már saját tulajdonú kertes ház lett a város egy távolabbi negyedében). Nem túl gyakori hazalátogatásaim egyikén Anyám egyszer csak előszedte legújabb munkáit.