Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Buda Ferenc: Tárgyaim
5 portáján (ahová Debrecenből Anyámmal együtt a napi bombatámadások elől beszállásoltunk), kezében katonaládájával, hátán hátizsákkal, a hátizsákra csatolt csajkával, zubbonyzsebében a szabadságlevéllel meg a nyílt paranccsal s derékszíján a bőrtokban nyugvó szolgálati revolverrel. Innét aztán e történet főága már egészen más irányba kanyarodik. A csajka tulajdonjoga azonban írásos dokumentáció nélkül, csak úgy szóbelileg rám szállt. („Nesze, a tiéd.” ) Tartós gyakorlati hasznát legelőször 1951 napfényes-zivataros augusztusában, diákéletem egyetlen úttörőtáborában vettem. A csajkát természetesen megtartottam, s ő épségben, hűségesen kísért végig mintegy háromnegyed évszázad vándorlásai, költözködései, bolyongásai hosszú során. Most itt pihen egyik könyvespolcom alsó traktusában, s kivárja: vajon melyik fiúutódomra bízom, mielőtt jelen szolgálatomból magam is végképp leszerelnék. Apám zsebórája annak az októberi napnak estéjén állt meg utoljára, amelynek délutánján az ő életműködései is csendesen s végleg megszakadtak. Azóta nem húztam fel, nem volt s nincs is szándékomban, hogy rendeltetésszerűen használatba vegyem. Ő is megjárta apámmal a háborút, egyre fáradtabban, de türelmesen mérvén s mutatván az időt egészen a 21. század legelejéig. Úgy döntöttem: én már nem fogom tovább dolgoztatni. Ezt az ütött-kopott katonacsajkát jelöltem ki számára nyugvó- s egyben menedékhelyül. Megjegyzés. Talán feltűnik az Olvasónak, talán nem: jelen írásomban a szóban forgó tárgyakra többnyire személyes, nem pedig mutató névmással utalok. Ezzel a verbális gesztussal nem a mostanság dudvaként elterjedt köznyelvi divatot szeretném követni. („Inkább amazt a káposztát kérem.” „Őt?”) Számomra ezek a tárgyak a hozzájuk fűző kapcsolat révén bizonyos fokig valóban megszemélyesültek. Egy kopott, öreg fakanál Olyan öreg talán még nincs, mint amilyen én vagyok, ám a hatvanat már jócskán meghaladta. Az egészen bizonyos, hogy késő kamaszkoromtól fogva ott szolgált Anyám keze alatt a konyhában. (Ami az idő tájt már az én állandó, külön éjjeli szállásom is volt: balfelől, a középen terpeszkedő asztal mögött, a fal mentén állt az ágyam, egy házilag barkácsolt, szalmazsákkal komfortosított fekvőhely lepedővel s egy szál goromba pokróccal leterítve, a tágas, ám sohasem elég befogadó képességű asztalfiókban a füzeteim, tankönyveim, író- meg rajzolóeszközeim s egyéb tárgyaim, ami csak belefért. A bejárattal szemközti falnál, a spájz rozoga ajtajától jobbra a takaréktűzhely, magyarán spór, ám falusi rokonaink tájnyelvi elnevezése szerint konyha, ami a sütésen-főzésen-fűtésen kívül arra is szolgált, hogy kora tavaszonként egy szalmával kibélelt kerek kosárban alatta helyezzük el a csibéit kikölteni vágyó tyúkocskánkat, a kotlós alatt meg persze a jó előre gondosan végiglámpázott huszonegy tojást.) De most térjünk vissza a fakanálhoz. Igencsak kopott, sötétre avult mivoltában is megállapítható, hogy bükkfából készült, s ebből arra lehet következtetni, hogy valamely debreceni háztartási bolt, nem pedig a piac vagy az őszi nagyvásár volt beszerzési forrása. (Ez utóbbi helyeken jobbára derék, ügyes kezű teknővájó cigányok árultak effélét,
