Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 11. szám - Buda Ferenc: Tárgyaim
4 Apám katonacsajkája és zsebórája Hosszú életének (1909–2001) fiatal éveiben Apám sokszor és sokat volt katona. Legeslegelőször tizenkilenc évesen vonult be, mégpedig önként, s a katonaköteles kor elérte előtt egy esztendővel. Tőle tudom: nem a leküzdhetetlen kalandvágy sarkallta, sokkalta inkább az országosnál már akkor is kínzóbb nyírségi nyomorúság hajtotta el hazulról: a létbizonytalanságból a laktanyák kemény, de biztonságot ígérő világába. A szinte még tejfeles szájú, de három bátyjához képest erőteljes legénykét befogadta a sereg, utóbb pedig a hazai és európai (sőt világ)politika különféle fordulatai révén még jó néhányszor magára kellett öltenie az egyenruhát. Ez az én életem eleje táján legelőször a bécsi döntések során következett be. Halványan földereng, hogy egyszer Érsekújváron kellett szolgálattételre jelentkeznie, arra pedig már világosan emlékszem, hogy 1940 nyár vége felé, Észak-Erdély s a Székelyföld visszacsatolásakor tartalékos őrvezetőként ő maga is ott vonult egy kerékpáros szakasz élén Bánffyhunyadon, majd Kolozsváron át a csapattest kijelölt állomáshelye, Apahida felé. (E különös helynéven akkor, majdnem négyévesen én egyáltalán nem akadtam fenn: ugyan mi más lehetne az én Apám állomáshelye, mint Apahida? A laptop bezzeg most, 2021-ben fennakad: pirossal aláhúzza Apahidát.) A vonulás kései dokumentumaként néhány éve a Népszabadságban bukkantam rá egy korabeli – természetesen fekete-fehér – fényképre, amely a Bánffyhunyad főutcáján gyalogszerrel masírozó, felmálházott kerékpáros csapategységet ábrázolja, háttérben a fellobogózott házakkal, a takarosan kiöltözött, lelkendező helybeli lányokkal-asszonyokkal s a menetoszlop élén az én Apámmal. Alig egy esztendő múlva, a szövetséges hatalmak, köztük a Szovjetunió elleni hadüzenet után pedig még komolyabbra, sőt komorabbra fordul a dolog. Apám ettől fogva jóval több időt tölt a seregben, mint idehaza. Előbb a Kárpátok, közelebbről Felsővisó térségében határvadászként szolgál, majd rövidke szabadság után egy rendfenntartó alakulattal Ukrajnába vezénylik. Tizenhét hónapot húz le Ukrajna és Oroszország határvidékén – a Gyeszna meg a Pripjaty folyókat emlegeti, az egészen odáig lehúzódó brjanszki erdőséget, sőt egyebek közt egy Szeregyina Buda nevű települést is szóba hoz, meg sem hökkenve rajta, hogy abban az irdatlan messziségben is van Buda, mégpedig nem is egy, hanem három: hisz ha van Szeregyina, azaz Középső, úgy kell lennie Északinak meg Délinek, illetve Keletinek s Nyugatinak is. Jó szerencséje s a Gondviselés távol tartotta őt Voronyezstől meg a hírhedett Don-kanyartól, fogságba nem esett, meg sem sebesült (hónapokkal hazatérte után majd itthon – ám az egy másik történet: már megírtam). A hódítani indult német hadsereg meg a csatlakoz(tat)ott magyar már erősen visszavonulóban volt ekkor, csak a vak nem látta (meg persze a végletesen elvakultak), hogy számunkra ez a háború (is) elveszett. Negyvennégy nyarának utóján végül Apám kapott három hét szabadságot. Zászlóaljparancsnoka (roppant sajnálom, hogy annak a derék, a helyi lakossággal is emberségesen bánó őrnagynak a nevét elfelejtettem, s már megkérdezni sincs kitől) a szabadságlevéllel együtt még egy nyílt paranccsal is ellátta, ami adott esetben megóvhatta őt a tábori csendőrség meg a nyilas pribékek zaklatásától. Így aztán egy napon váratlanul betoppant Anyám nővérééknek alsó-józsai kis
