Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - A. Gergely András: In ex-territorium – ha érti, miről van szó (Még nem arról, de talán közelítésként!)
102 pont abból adódik, hogy Végel szólni érdemesnek látja a helyzetet, megszólni érdemesnek a gyatrábbra fordult rendszerváltási állapotokat, végveszélyesnek a kisebbségi identitásvesztést, katasztrofálisnak az emberi kapcsolatokban eldurvuló stiláris és morális önkényt. Hát ezért van esélye annak, hogy Végel jóval később veszítené el a szülőföld-bizalmat, mint a szülőföld a maga nem létező bizalmát a vallomástevő Végel Lászlóval szemben. A forrás- és inspirációválogatás amúgy sem oly túl gyakori a szépliteratúra históriájában, különösen úgy, hogy író az írónak irodalmi értékű elismerés naplóformájával hódol. Magánlevélben, publikált nyílt közlésben még előfordul a régmúltban, de ma már inkább a személyesbe fordult közéleti kommunikáció részévé kezd válni. Végel közlései, „blogjai”, ha úgy valakinek jobban tetszik, inkább vállalt vallomások. Társ a társnak, honfitárs a szerzőtársnak, a marginalitásban társas lélek a peremvidéki alkotónak – már elemi mivoltában is választékosan nemes gesztus. Végel ráadásképp a legkevésbé sem rejti hódolatát, illő tiszteletét, válaszadó kérdésmódját, közelkerülési szándékát attól, akit a címlapon megnevezett. Próbára teszi, inspirálja, összevetésre sarkallja, kontrasztokba tagolja szinte minden második bekezdése magát Márait is, de még inkább az állapotokat, melyek Máraiból is azt hozták ki, amit alkotott, s Végelből is az erre feleletet kereső véleményformálót, az írói ént, a hontalan hazában is erős kapaszkodókat megragadó érvelőt. Kötetcímként a Máraival szembenézés közvetlensége sejlik, valójában az önkreatív lét, a saját léttel összhangban maradás, a mindannyiunkat fixírozó kihívó szembenézés lakozik a könyv lapjai között, olykor a sorok, bekezdések, margók, spáciumok és zárójelek között is. Végel regényírónak mondatik, s eközben egyes bejegyzései önmagukban is kész alkalmi novellák, árnyas esszék, napsütötte deklarációk, szituatív prózakísérletek, drámai szüzsék és magánérdekű mormogások, emléktöredékek vagy forrásimpressziók is. Szerencsére könyvtámaszom is van, így két markom közül egyikkel mindig le tudom fogni a másikat, hogy ne idézgessek sorra sort, bekezdésre szövegtömböt, s ne írjam újra kivonatoltan a naplót magát egy másik kivonatban... De bőséggel volna, számomra (nem lévén sem bácskai, de még csak kassai sem) kisebbségi közhangulatokat idéző szövegrész több száz is, melyet nagypolitikai esszé, bűvös irodalomtudományi tanulmány vagy személyes reflexió céljával gazdagon citálhatnék a kötetből. S legyen inkább Végel Lászlónak szóló az illő megbecsülés, hogy nem teszem, nem emelem ki kompozícióiból a hangzatos „lényeget”, főcím-gyanús „tanulságot”, a közbeszédre érdemes tétova szentenciák végtelen sorát. Pedig talán leginkább ezt kellene tenni, saját szöveg, s olykor a továbbolvasás helyett is... Az indulatpróza azonban nem erre való. Az elbeszélő élménypróza sem. A reflektáló közéleti irodalom sem, s ezek keveréke a vallomásos prózával elegyedve még kevésbé. Ugyanakkor Végel úgy őszinte, hogy elkötelez. Próbára tesz, példálózik, esélyeket sorol, alternatívákba pillant bele – de elkerülhetetlenül is állást foglal, megkerülhetetlenül is hangot ad, minősít, helyére tesz, morális szűrőn átpaszíroz és önmagához is visszafordulóan egyértelműsít. Elvár egy európai normát, megkövetel egy bácskai magyar entitást, lakonikusan visszatámad, amikor ócsárolják, védően kezel, amikor másokat ócsárolnak, s íróként nyilatkozik, amikor erkölcsről, közlésmódról, ízlésről, habitusról, elócskásodott mentalitásokról van szó. S talán csak azért nem lett ténylegesen „Máraivá”, mert van hazája, van tája, van erkölcsisége, s van elszántsága ott is és akkor is megmaradni, amikor mások már régen megfutottak volna. Százas nagyságrendű rövid-hosszabb naplójegyzetekből sokoldalas nagyságrendű széljegyzetet írni... – nem valami merész olvasói-referálói vállalás. Inkább azonosulásra indító, a viselkedés normáját érzékenyen előíró hatás az, ami elér, amit kedvelni lehet. Szeretem Végel László írását. Írásait. Könyveit. Mert nyíltak, köntörfalazástól mente-
