Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - A. Gergely András: In ex-territorium – ha érti, miről van szó (Még nem arról, de talán közelítésként!)
103 sek, mernek, vállalnak, építenek és tartanak, védenek és képviselnek, óvnak és akarnak, sápasztanak és méltatnak, méltónak találtatnak és közben szerethetőek is. Ahogyan Ő is szereti, citálja, olvassa, megbecsüli, fölemeli, megcsillogtatja Márai írásait ebben a kötetben, s látensen is elvárja magától, hogy annyit idézzen föl belőlük, amennyit a sorsközösség, az írói testvériség, az értéket értékkel mérő alázat megkíván. Tőlem itt ennél többet az Olvasó emiatt sem kívánhat viszont – cserébe azonban mindannyian azt várhatjuk, legyen mindannyiunknak találkozása nemcsak a méltó Máraival, hanem e sokszemközti találkozón Végel László míves munkájával is. Márai a rendszerváltás előnapjaiban, 1989 februárjában lett öngyilkos. Sokat várt a polgárosodásra – mígnem rá kellett jönnie, meny nyire reménytelen ez; sokat félt a gatyás magyarkodástól, mígnem kiderült, hőbörgésből áll az leginkább. Sokat, sőt többet várt Európától, mígnem aztán már Európa sem várt többet magamagától. Márai letette hitét, hogy ennek az egésznek esélye, jövője, reménye van. Végel bejegyzései visszaillesztik a remény tónusát oda, ahol annak lennie illik. Ex, mint hajdani, territórium mint sajátunk Nem cifra kanyar, nem kényszeres önismétlés, hanem saját jogon megszerzett-elnyert kompozíciós elem kap kiemelt hangsúlyt mint a „balkáni háború” az Exterritórium ban. Végel mintha a peripatetikus séta és a magántörténelem-könyv kettős funkciójával adagolná a háborús élményt – mindazoknak, akik hirdetik, akik hisznek benne, akik pártolták, akiktől távol volt, akik nem élték át egy pillanatát sem. Mint elszánt, de türelmét vesztett pedagógus hajlamú nagyapa, történelmi „fagylaltozásra” hív. Kell még? Akkor nesze! S még? Akkor EZT is! S elég? Na akkor még csakazértis egy málnásat! Sok lesz? Az a jó, legalább nem követelőzöl többet! Torkodra fagy? Úgy lesz elégséges! Már nem bírod? Nem baj, csak toljad...! Adagolja, feszt, kímélet nélkül. Rakétára lövés, indulatra robbanás, ijedelemre sorozat, pusztulatra tankhadosztály. Kell még? Hát fogyasszál, ne hagyj bennünket a kíméletlenben! Mintha egész korosztályok nőttek volna fel „az utolsó háború” óta... – már talán másutt. Mert a Vajdaság kivétel ebben is. Itt még nemcsak a berozsdált viharlámpa maradt meg, nemcsak a rejtett fegyverek elképesztő arzenálja, hanem a vágy is, hogy használni lehessen. A felület igénye, ahová lőni, rúgni, erőszakkal behatolni, álcákat letépni, túlerővel győzni lehet egy akármilyen kicsiny ürüggyel is. A légiriadó előtti percekben már a távoli híradásokból jön a tényközlés: rakétákat lőttek ki olasz földről, lopakodók indultak terepfelderítésre Kaposvárról, készenlétbe állították a sok százezer behívóval mindazokat, akik majd áldozatai lesznek a háborúzásnak, a kegyetlenkedésnek, a kíméletlenségnek, a közönyös, de fegyveresen markáns vonulásoknak, a megfélemlítő jelenlétnek. De hát mégis, mi kell ilyenkor? Pizsama, fogkefe, rádió, igazolványok a kistáskába. Ja, és vizet elfelejtettünk, pedig az lesz a legfontosabb! És a bezárt lakásajtón a névtábla – azt is le kell szerelni, mert úgy talán megmarad...! És egyáltalán hol van egy óvóhely ebben a városban? A névtábla. Elfelejtenéd, biztosan, ha nem lennél bácskai, vajdasági, magyar kisebbségi. A fejesek már elröppentek, gyerekeik már védett zónában, aki-ami marad, az a sors kezében. Itt maradtál. Fölhívd-e anyádat, hogy nyugi, majd lesz valahogyan, vagy hagyd békén, mert a nyugtatástól még jobban pánikolni lesz kényszere! Odamehetsz-e érte, vagy hagyd sorsára, hisz végül is megúszta „ügyesen” a legutóbbi háborút is?! Nálad-e az igazolvány, hogy a hatvanasokat már nem kötelezték bevonulásra, tehát nem fognak a sarkon felkoncolni?!
