Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - A. Gergely András: In ex-territorium – ha érti, miről van szó (Még nem arról, de talán közelítésként!)
101 kiemelni milyen derék vállalás, hisz másodszori kézbevételkor mintegy fölszabadítja az időt az újraolvasástól (persze, ez sem igaz: mire újrakezded, jobbára már régen más korcsoportban, más életúttal, eltérő világképpel bírsz! meg aztán, ha rossz olvasni, hát ne olvasd, ha meg jó, akkor nem a kiemelések számítanak!), egyszerűbben idézhetővé tesz, másodlagos fölhasználáskor jól jöhet még..., ez alapélmény. Akkor is, ha pontosan tudod: nem így lesz majd, s értelme sincs, csak a szöveget sérted meg, az alkotót bántod vele, ha bevallhatóan ostoba lenne hozzá vagy ellene. Ennek belátása is eltart egy ideig, de a 11.–13. oldal táján már gyakori a késztetés: nem kellene firkálni, hisz mégsem a marginalizált zöldségek a fontosak, hanem maga az eredeti. Nos, így jár az ember, legalábbis én így jártam Végel Lászlóval – már nem is egyszer –, amikor épp a Márai-kötetet „firkáltam”. Azaz mégsem tettem, mert háromsoronként lenne-kellene egy firka, ötsoronként egy aláhúzás, félbekezdésenként egy felkiáltójel, olykor három is. S mert időrendben halad a jegyzetanyag, így kezdet és vég, létreflexió a rendszerváltó korból és kimérten hatalomkritikus impressziók 2014-ből mintegy tónusaikban is, árnyalataikban még finomabban követhetők. Csak lakonikusan mondom, nehogy értékelésnek tessék: Végel tévedésben van, ha azt hiszi, ezek sorban olvashatók. /Nem biztosan hiszi, sőt!/ Mert súlyuk szerint napi egy vagy három, amit elbír az ember! Totális világképek, jelzős válságok, emberi hitványság és esendőség rangja, megértő üzemmód, épphogy csak észrevételek mellett mélységes társadalomtudományi szentenciák, időskori bölcsességek, irodalmár impressziók, elbeszélői narratívák és kisebbségi állapotrajzok olyan tömege halmozódik itt a naplóforma álcája alá, melyből átlagfogyasztónak egyetlen is elég egy évszakra, szövegmániásnak pedig három naplórészlet is öt esszére való gyúanyagot kínál. Talán épp ezért, meg mert a naplójegyzet akkor is szuverén műfaj, ha utána kötetbe szerkesztik..., nincs az az olvasói instancia, mely akadályozhatná, hogy Zürichben vagy az Adriánál, Berlinben vagy az újvidéki Duna-parton sétálgatva ne juthatna eszébe Végelnek a már kívülről jól tudott Márai-sor, ami otthontalanság vagy hazátlanság keserűségével mítoszian ősi amúgy is, egy számkivetett írótól meg annál természetesebb. Amikor Márai identitásáról, szemlélődési állapotáról vall, s amikor ezeket Végel László csokorba fogja, bizony a magam firkáival már csakis újraidézni, sokszorosítani tudom, amit megalkotott. Végel – hátoldali szövegben is, reflexióként is – Márai kényszerű távozására és külhoni magányára, honvágyára és beteljesületlen identitáskeresésére épít, s igen jól épít. A „lenni és hagyni”, vagy „menni és bánni” esélyei úgy kelnek birokra a „szólni és remélni” feladattudatával, hogy abból minden második reflexió nemcsak kiemelésre lenne méltó, de súlyosabb komolyan vételre is. Kassai kietlenség és vajdasági kétlelkűség nyelvbotlási tanulságai lényegében fájó rokonságba keverik Végelt Máraival. Eredendő európaiság és „bugaci avantgárdra emlékeztető /.../ bácskai provincializmus” úgy van jelen egyetlen ösztövér bejegyzésben, hogy a két író közössége valahol a messzi horizonton találkozik, de randevújuk sem békés-boldog, hanem kelet-européeren kesernyés. „Amennyiben egyszer arra kényszerülök, hogy eltávozzak, feltétlenül magammal viszem a Kassai őrjárat ot, hogy ne veszítsem el végleg a szülőföldbe vetett bizalmamat” – írja (12. old.). Meggyőződésem, előbb fogja a Vajdaság Végelt elveszíteni, mint Ő a szülőföld iránti heveny kötődést. De a mondat, minden önértékűsége, önreflexiós tartalma miatt is, meg önvallomásként sem kevésbé, mintegy arról is szól, hogyan lehet a folyamatosan átélhető veszteségek mellett sem elveszíteni Márait, a kassai polgárt, a „disszidenst”, az elhallgatottat, a kevéssé újrafölfedezettet, a naplóírásra két évtizeden át késztetőt, a százhatvan oldalnyi vallomás „címzettjét”. Mert a bizalom a haza még megnevezhető tája és nyelvezete és mibenléte iránt
