Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 10. szám - A. Gergely András: In ex-territorium – ha érti, miről van szó (Még nem arról, de talán közelítésként!)

100

ránsainak elrabolt múltját, s a családtörténet-nemzettörténet-élettörténet világtörténetbe simakodását tudomásul véve csupán becsapjuk a kötetet. A hatalom mítoszának megfelelően az írástudó ethoszával és magányos mormogásával együtt is. Jöhet a következő kötet, ez most „kiolvasva”...!

Sokszemközti egyeztetés privát optikán át

Olvasom Végel László Márai

-kötetét, választott kitüntetett műfajának egyik volume

nét, s tizenöt oldalanként morgok. Ismétel, újra idéz, újra ugyanazt. Tán nem veszi észre? Nem szólnak Neki előolvasói, szerkesztői? Nem lapoz eleget, mielőtt véglegesnek lát egy művet? S ha megvallom, zavar ez az érintőleges „felszínesség”, megvallhatom-e, miért?

Úgy vélem, igen. Nem miattam, mert én „csak” olvasó lennék... S bár mi végre író valaki, ha látszatra épp az olvasója nem fontos..., de ezen most nem hörögnék. A mögöttes tudatosság, ami árulkodó. Így járok, ha éppenséggel újraolvasom: kiderül a szándék. Ugyanaz, ha nem is egyszer megesik, szinte elvétve hasonlít a szövegkörnyezet! A beillesztés szándéka és tudatossága a felkiáltójel itt. A figyelmeztetés, az „Európa vigyázz!” Thomas Mann-i üzenet, melyről amúgy ír is konkrétan, mint mindmáig érvényes szentenciáról, melyet a szétesés és jobbra tolódás, vak populizmus és szolgai totalitarizmus-hódolat vezet a végveszély felé. A „Kassán nem lehet magyarnak lenni”, még kevésbé európainak, s amerikai emigrációban már mindkettővel csak hiányérzet viszonya maradhat létélménye pedig akár ragozható is, nem csak ismételhető. Már a Kassai polgárok

színmű is erről vallott, a sokkal későbbi naplóbejegyzések még inkább. A be nem teljesült polgáriságról, a kihagyott méltóságról, az elnyert hontalanságról.

Igen, Márai Sándorról van szó, s közelebbről Végel László Négyszemközt Máraival. Naplójegyzetek, 1992–2014 című kötetéről, aminek itt futó ismertetésébe fogtam.

5

S előz

ményeihez tartozik már számos naplóregény, korszakregény, folyamatregény is, melyek ugyan nem éltek a mindegyre visszaidézett vendégszövegekkel (vagy nem ily látványosan), de regénytermészetükből fakadóan nem is volt rájuk valódi szükség. De ide kapcsolódik, amivel kezdtem, az olvasói reflexió beépítettsége. Biztos, hogy nem igazán közbeszéd tárgya, s még szakmai körökben sem valóban kibeszélt állapot az az olvasói, befogadói (hogy azt ne mondjam: recenzensi) élmény, amelyben talán nagyobb felelősség nevet, címet, érdemi rangot adni az elmesélendő tárgynak, mint megteremteni azt. Amikor féloldalanként legalább egyszer meg kell torpannod, és széljegyzeteket, befirkálásokat, kiemeléseket kell eszkábálnod az oldal fehéren maradt peremére, akkor ott valami nagyon nincs rendjén. Vagy a fejedben, vagy a műben, vagy a világban. Végel Lászlónál igen tudatosan ez utóbbiról van szó.

Megannyi könyvrendezés közbeni drámai élmény, mikor régi forrásművekben, antik prózában vagy jogelméleti tankönyvben arra lelsz, amit egykori tudatlan éned, vagy még inkább elődeid olvasóként belefirkáltak. Jobbára nagyképű megjegyzések, jobban tudós szellemességek, durva vagy megfontolatlan jelzők, kicsiny botorságok – de (kortárs „szakszóval” mégannyira kiemelten) bejegyzések

ezek, pótolva a papírfecnit, amely könyvjelző lehetne, s rosszabb esetben tollal vagy filccel odarótt sandaságok is olykor, melyek leplezik („le” vagy sehogy) a hozzászóló, margótöltögető habitusát, szellemiségét, műveltségét és önképét is. De a késztetés, hogy megannyi sokszólamú mondatból valami „lényeget” 5 Noran Libro, Budapest, 2014, 164. oldal