Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - A. Gergely András: In ex-territorium – ha érti, miről van szó (Még nem arról, de talán közelítésként!)
99 könyves-esszéalkatú emberként a történelem zúzódásaira keres rá, s ahogy a monarchiához, Horthy-korszakhoz, Sztálinhoz, Titóhoz, újabb vitézlőkhöz kapcsolódó fintorait és undorait leplezni sem képes, ahogy magában a nyelvi bábelben veszni látszó emberi bábelt láttatja a hontalanság kényszerét és a mindenkori veszteség sérelmi nyomait megérdemlően, az a legkevésbé sem hízelgő – sem olvasónak, sem kritikusnak, sem kortársnak, sem „végvidéki magyarnak”, sem pesti úri népnek... Valódi vidékies dac, européer önérzetbe installálva, a „hazakarikázás” apai élményével és a Nietzsche-kereső antikvárius alakjával, a nagyszülők makrancolásával és az anya sosem lelepleződő szeretetkészletével, Leilákés-Dalmák-és-Ilonák illatmintáival, a realista szocializmus minden kényszerességével, vágyak lázadásával és pályaválasztási sodródással, liberális tévelygéssel és az „ólomidők” szocializmusával, gulággal és nosztalgia-Dubrovnikkal, győzelmek gyászindulóival és az „új nemzeti osztály legutolsó pillanatban méltóságteljesen elfoglalt helyének ” markáns elvitatá sával, „értelmiségi kufárokkal” és „a dicsőséges demokrácia reality show-jával ” egy tónusban. S ha e regényes valóban a valós regényt keresnéd, akár a „végszóban” is megleled... A „tökéletes behódolás kora”, a „lelki gázkamrákban kipusztult utópiák ideje”, meg a „boldog apák szórakozottan simogatják a yuppie-fiókák kopasz fejét” hangulata olyan talapzatra felhúzott magvas szentencia, olyan filmjelenetek drámaiságára épülő belső vágástechnika, s olyan színpadi schluss, melyre csak a lakonikus jelenkép lehet érvényes záróakkord... „Kutyaharapást szőrivel; iszlám vagy fasizmus, ez itt a kérdés, válasszatok , hallom a szó noki felszólítást, inkább a fasizmus , skandálja a tömeg, úgy van, ezeket a mondatokat gyakorolják a reality show szereplői, a műsorvezető jutalmakat oszt ki, én pedig a leghátsó sarokban lapulva csodálom a fegyelmezett posztszocialista karnevált , mivelhogy még a szocializmus alkonyán ellestem, hogy oda menekülve, vagy inkább ott rejtezkedve karneváli álarc nélkül kedvemre fürkészhetem a lefitymált valóságot, amely a szocializmusban, igaz szétrongyolódva, csak rejtjelesen, de legalább félig-meddig emlékeztetett a valóságra, hiszen annak tetemes részét titkos dossziékba rejtették, azonban a virágzó újdemokráciában sikerrel kivégezték. A valóság nem létezik többé, szabad a vásár, semmit sem kell rejtegetni, besúgókra sincs szükség, mert mi magunk vagyunk a besúgók, még akkor is, ha nincs mit besúgnunk. A valóságról többé nem kell jelenteni, mert a valóságot kizsigerelték; hiába meresztgetem a szemem, kénytelen-kelletlen elismerem, minden rendben, beköszöntött a tökéletes behódolás kora , megvalósult az új osztály álma, a gondtalan nép többé nem képzelődik, a lelki gázkamrákban kipusztultak az utópiák, disszidáltak a forradalmak ... /.../ nyugi-nyugi, suttogja a nagyapa, az irodalom csendes, újra csendes, a temetetlen múltakra kiírták az elfogatóparancsot , nehogy véletlenül felriadjanak, esetleg feltámadjanak és ostobán fellázadja nak, a sírgödrök üresen tátonganak, a polgárok fegyelmezetten a boldogabb jövő felé masíroznak, tökéletes rend uralkodik. Nem, nem, nem és nem, ismételgetem, attól tartva, hogy sajnos, ennek a történetnek nem itt lesz a vége.” (261–262. old.) Korszakos, korosztályos, korhű kötet Végelé, s talán egyetlen baja, hogy megértő attitűdje és jószándékú akarnoksága ellenében kevés talpon maradó jogos érv az, hogy temetetlen múltunk tetemeivel békében együtt kell léteznünk immár. Így van ugyan, de épp így nincs ez jól. S mert sorra sor, hullára hulla a látkép, a tetemek a megszokott látványegész kies részeivé magasztosodnak. Írói elszántság, kisebbségi kiraboltság, emlékező korrektség ide vagy amoda. Ez azonban csak Végel baja, nem a miénk... Mi csak olvassuk a történelem migránsainak, a kisebbség migránsainak, az erkölcsi fenség mig-
