Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - A. Gergely András: In ex-territorium – ha érti, miről van szó (Még nem arról, de talán közelítésként!)
97 amellyel ma olyan sokan kérkednek a pesti politikai zsöllyék előtt, ahol eljátsszák a szenvedő és üldözött magyart. Ebben a színjátékban szóba sem kerülhet, hogy a kisebbségi nép csupán túlélő akar lenni, és évtizedeken keresztül próbálja elsajátítani a tűrést, amin nem gúnyolódom, mivelhogy mélységesen tisztelem ezt a plebejusi szívósságot.” (34–35. old.) S e szívósságban az apai nagyapai plebejus makrancosság, visszafogott, de kíméletlen igazságérzet éppúgy összhangban volt jelen, mint a sebekről, sértettségről, veszteségekről beszélni szófukar tartás, vagy mint a hitremény szeretethiánya. „Apám nemzedéke ünneplő ben, fehér ingben és sötét öltönyben siratta Trianont /.../ Szerettem volna tudni, miért könnyeztek azok, akik csak ritkán sírnak, mert azt gyengeségnek tartják. Leginkább olyankor ejtettek néhány könnycseppet, amikor valamelyik családtagjukat temették, de akkor is csak titokban. Sírni szégyen volt, kétlem, hogy a politikus szónoklata csalta a szemükbe a könnyeket, legtöbbjük a titói korszakban végleg leszámolt azzal, hogy valaha is gyógyírt találnak sebeikre ; jól tudták, hogy a sebekkel kell élni, szemlesütve, meggörnyedve, megtörve. Tisztességesen elsajátították a történelmi leckét, ez a nemzedék még élénken emlékezett az 1941-es magyar bevonulásra, amikor beállítottak azok, akik nagy dirrel-dúrral Trianon sebeit gyógyították , de csak gyógyították volna, mert 1944-ben éppen a leghangosabbak, vagyis azok, akik széles gesztusokkal szónokoltak a nemzeti büszkeségről és egységéről, fölényesen ismételgették, hogy visszajöttünk, miként megígértük , mármint megígér ték 1918-ban, ám csak néhány évig maradtak, mert 1944-ben elsőként menekültek el, mentették az irhájukat, megfeledkezve a lőszerraktárakról és a titkosrendőrségi iratokról, a párttagok listájáról, a nemzeti nagyságról és bátorságról, minekután a bevonuló partizánoknak a városházán csak ki kellett nyitni az íróasztalok fiókjait. Nem kellett keresgélniük, hogy megtalálják a nyilas pártlistát, elégedetten olvasgatták a fiókban felejtett halállistát. Nem volt szükségük külön bizonyítékokra; ekkora slendriánok voltak a nyilasok! Annyira be voltak rezelve, hogy sorsukra hagyták a szeretőiket, a csinos bácskai lányokat, akik mindenáron budapesti menyecskék akartak lenni, faképnél hagyták saját szerencsétlen tagságukat, akiknek földet ígértek, akiknek az egyetlen bűne a hiszékenység volt.” (37–38. old.) S oldandó a megfaggathatatlan családi szereplők, az emlékezethiányos vagy manipulált történetkép és a messzire-magasra jutott félidegenségek titkait, maga indul utána, hogyan is érdemesül a trianoni népünnepélyben a Pesti Nép, a Hősök téri kommemoratív fogyasztóiságban lelve meg a hallgatag bácskai „befelé sírás” közérzületét, s maga fogalmazza meg a titkok finom hálójának felrebbentéséért megkapott szúrós ellenérzések indokoltságát, ha „senki sem érti szívük drámáját ”, s ha a messzire ment nadrágos ember visszatér a megbékélő vagy indulatra serkentő szóval. „Ez a szemérmes attitűd különbözteti meg a néhány holdon gazdálkodó magyar parasztot, a bérest, a napszámost, a kétkezi munkást a kisvárosi magyar kispolgártól, akinek állítólag van múltja, valójában azonban neki sincs, csak kitalálja, családfát fabrikál, ha nincs, akkor kitalál. Serényen ügyködik, hogy a felmenői között legyen minél több jó módú úriember, hogy legyen kivel, mivel hivalkodni. Az urizáló magyarok , az újdonsült polgárok manapság lopott történelemmel, kitalált múlttal grasszálnak, raccsolva ejtik ki a szót, hogy ’uram’, naponta többször is elhadarják, hogy nemzeti érdek és nemzeti érték, magyar jövő, fontoskodva hivatkoznak a családfájukra, miközben magyar bizniszre, a guruló budapesti forintokra gondolnak, amíg a magyar szegénység gyanakodva tekint vissza saját múltjára. Múltját elsikkasztotta a történelem. Ugyanez a visszafogottság jellemezte a plebejus nép viselkedését, amikor Trianonról volt szó...” (40–41.) Plebejus Trianon, melyből épp a szolidaritás hiányzik, épp a szóértés és a megtartó bizalom marad el végleg, vagy legalább addig, míg a megváltó pártállamok ideje be nem
