Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - A. Gergely András: In ex-territorium – ha érti, miről van szó (Még nem arról, de talán közelítésként!)
96 korszak tapasztalatait átadni a gyerekeiknek, hanem szinte velük együtt tanultak egy új világban tájékozódni. Végel János a századelőn érkezik meg Mélykútról Szenttamásra. A német származású bevándorló család már Mélykúton elmagyarosodott, ez a folyamat Szenttamáson a többségi szerb közösségben lezárult, valójában a szerbek között lettek magyarrá. A másik nagyapa, Paksi Mihály tősgyökeres szenttamásinak számított, ami azt jelenti, hogy néhány nemzedékkel előbb érkezett a városkába. Mindkét nagyapa a Monarchia gyermeke, ünnepelték a háború kitörését, magával ragadta őket a háborús hangulat, az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében szolgáltak, 1918 után pedig új államban kezdtek új életet. Az első kisebbségi plebejus nemzedék részére a múlt temetetlen maradt. Az új államban a múltjuk egyszeriben elsüllyedt. Végel pedig már első oldalain a születése pillanatát (1941 február) körülvevő Hitlerfeeling, a gyáván meghunyászkodó európai demokráciák lelkülete, Horthy délvidéki bevonulására váró lelkesültség, majd a rendszerváltások „embertelen arcú” szocializmusból még embertelenebb arcú kapitalizmusba átmenete közötti váltáskorszakok értelmiségi arculatváltásaiba vezet legelőször. Sőt, a személyesség otthonkereséssel, gyermekkori emlékekkel és „vajdasági rónákról” hantázó közgondolkodást elutasító mentális vállalással körvonalazza, mi várható a kötettől, és stilárisan hogyan regény az emlékezés, ráadásképpen hogyan emlékezés a regény maga... „Bevallom, egyre jobban kételkedem a hiteles emlékezőképesség létezésében, hiszen tanúsítom: manapság számtalan gyanús dolog történik vele: el akarják rabolni, ki akarják zsákmányolni, vagy meghipnotizálni! Félek, semmi sem maradt a gyerekkorból, semmi. Nem maradt más, csakhogy mormoljam, odafenn a mennybolt, idelenn a titkok, közte semmi: légüres tér. Maradnak a művi emlékek. Nem bízok többé az emlékezőképességben, amelyet a koreszmék alázatos szolgává, az uralkodó eszmék prédájává tettek, ezért biztos vagyok benne, hogy a kizsákmányolt emlékezet minden divatnál divatosabb, mindenki akként emlékezik a múltjára, ahogy a kor divatja igényli, észre sem veszi, hogy közben tiszta szívvel, ártatlan lélekkel hamisít. Ezért nem ajánlatos emlékezni szemben a korszellemmel ; fiatalon felesleges fényűzésnek számít, mivelhogy az ifjúság újító dühe ki nem állja az emlékezést, időskorban pedig az emlék baljós kolonc , amelytől lehetetlen szabadulni, cella, amelyből nem lehet kitörni. Ilyenkor nem marad más hátra, mint szolgalelkűen az uralkodó koreszme áldozati oltárára helyezni az emlékeinket, így könnyelműen feláldozzuk, kiárusítjuk, kiszolgáltatjuk őket az uralkodó koreszméknek” – fogalmazza meg eredendő szkepszisét Végel, mellyel (kicsiny túlzással szólva) a kötet alaphangját is megadja (18–19. old.). Mert „mostanság ez a menő! ” – s akik életét „ a nyomasztó egyhangúság uralta ”, de átvé szelték valahogy a háború és a kitelepítések, elűzetések korát, s még Pestig is elhurcolták veszteségeik panaszát, azok maradhattak „kitalált hősök is ”, nyomukban az öröklött kisebb ségiség épp azok hangján lett panaszos üldözöttséggé, akik fényesebben alkalmazkodtak mindenhez és mindenkihez. „Sajnos nem emlékszem ilyesmire, bizonyára nem is léteztek ilyen mindenre elszánt harcosok, az apám se volt az, a nagyapám se. Trianon után a kisebbségben soha nem volt semmiféle felkelés, lázadás, ellenállás, egy puska sem dördült el kisebbségi magyar kézben, voltak, akiket teljesen feleslegesen, vagy valamilyen feljelentés alapján Tito rendőrei, nyomozói meghurcoltak, berendeltek a rendőrségre, kihallgattak, majd megfenyegették és figyelmeztették őket, már megint járt a szájuk, de a vallatáskor kiderült, a titkos feljelentő magyar volt, ezért a nyomozók a vállukat vonogatták: ezek a magyarok mindig bemószerolják egymást, nem kell őket komolyan venni, állapították meg a szokásos balkáni slendriánsággal. Jó lenne emlékezni a lázadó magyar polgárra az úgynevezett barbár Balkánon, jó lenne felemlegetni az elszánt küzdelmeket,
