Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - A. Gergely András: In ex-territorium – ha érti, miről van szó (Még nem arról, de talán közelítésként!)
95 legszikárabban a kiadó kötet végi „ajánlása” fogja ezt össze, imígyen: „kreatív sokszínűségével vonzza az ebből (abból) az érzésből korábban elzárt, kizárt közép-kelet-európai és »balkáni« magyart. Sok szép szomorúságélményt nyújtó, ám szeretnivalóan nosztalgikus pokoljárás ez a kivételes naplóregény.” Temetni voltam itt, nem dicsérni Az elmúlás személyessége mindenkoron egyedi érintettség is, ám megosztható és közgondként átélhető is ugyanakkor. Ez közelség, mélység, kiterjesztés, érvényesség kérdése legtöbbször, az átélés intenzitásával osztható/szorozható mértékben. Ám társadalmi térben mindez úgy közös, hogy megmarad személyesnek legalább annyira. Társadalomkutató lévén azonban – talán némely kevesekkel egybeértve – arra „ébredek”, hogy a megismerő gondolkodást mintha távolról is elkerülné a tisztázó szándék: mennyiben „társadalom” is az „irodalom”, s beleszólnak-e egymás dolgába, vagy ha nem, akkor miképpen mégis. A köztes szférákban a kutatók java többsége mintha „nem azért” olvasna míves irodalmat, mert a társadalmi kontrollhoz ez mégiscsak „hasznavehető”, s ha mégis befogadói élményre akad, azt bőszen elkülöníti a szakmai tudás „égöveitől”, „mikroklímáitól”, világképleteitől. Tegye, mondom én, ha éppen így jó neki, ám egyet nem értve én másképpen látom. Különösen akkor, ha respektált alanyi szerző ismert és elfogadott munkája éppen úgy szól a létezhető világokról, amiképp azt történész, politológus, pszichológus, családkutató, városnéprajzos, kisebbségkutató, irodalomelmélénc, kritikai kritikus, emlékezetbúvár s mások is forrásképpen használhatják, személyességen innen és kisebbségi identitáson túl is. Vallomásirodalom, történeti lecke kortársaknak, átélés-interpretáció – ez sugárzik Végel László könyvéből, a Temetetlen múltunk című önéletrajzi regényből. Lehet persze alanyi szociográfiának tekinteni, s éppúgy elmenne személyes históriamesélésnek is, de a szerzői minősítés, műfaji besorolás ellen semmit sem tehetünk... S mert mindezt előzetesen is hitelesíti mottójával, imígyen igazolhatóvá téve: ez történt. ,,Az önéletrajz csak akkor jogosult, ha az író a személyes létezést az univerzális létezés szerves kiegészítő mikrokozmoszának érzi. Tehát nem arról ad hírt, ami vele és körülötte történt, hanem azt rögzíti, hogyan történt meg a világ benne” – kezdi könyvét Márai Sándor szavaival. De Végel mégiscsak „megcsavarja” a hitelesítés kérdését azzal, hogy sokkal inkább három nemzedék „hiánytörténetét” fogja át, egy plebejus, vidéki, kisebbségi családhistória töréspontjait jeleníti meg, amelyekben „a szereplők valójában a történelem migránsai” – ahogyan a kötet hátlapján áll. A politikai, nagyhatalmi, diktátumok árnyékában zajló mikrohistória ekképpen az élőktől elorzott, „elsikkasztott”, temetetlenül hagyott életesemények szakadozott láncolata, összefonódott, s mégis foszladozó helyzettudat örökítése, s olyan impresszióké, melyek a Bácska területén élő magyarok életében a trianoni békediktátum révén kialakult kisebbségiségbe kényszerültség jegyeit hordozzák. A kiadói kínálatban ez áll: A Temetetlen múltunk három nemzedék hiánytörténetét felölelő önéletrajzi regény. Egy vidéki, kisebbségi, plebejusi világba vezet, ahol a családtörténet inkább a temetetlen, vagyis elsikkasztott, elrabolt múltról szól, és amelyben minden egyes nemzedék története megszakad. A szereplők valójában a történelem migránsai. Az első nemzedék a nagyapáké, a 19. század végén születetteké, akiknek történetét Trianon egyszerűen kettészeli. Nem csupán államot cseréltek, hanem másféle kultúrába, nyelvbe, hatalmi ethoszba kényszerültek, így elsőnek vesztették el múltjukat, hiszen 1918 után lehetetlen volt az előző
