Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 10. szám - A. Gergely András: In ex-territorium – ha érti, miről van szó (Még nem arról, de talán közelítésként!)

94

illő meghatározást a „balkánitól” eltérő, kettős vagy többes identitásra, ennek megőrizhetőségére, de még az írói lét egzisztenciális képtelenségeire sem. Ahogyan Jugoszlávia sem talált mást, mint álcázott önkormányzatiságot, álcázott szomszédsági közösségeket, álcázott kapitalizmust, álcákkal élő „multikulturalizmus” képzetét. Végel László igazán méltó (s igencsak európai) válasza a kötet hármas tagolásában a stiláris kalandozás, a remélt „utazás”, a kilépés, az Európa „láthatatlan és ledönthetetlen falainak” űzöttséggel együtt is méltóságos megnevezése, az ideológiai sérelmektől sem mentes historikus emlékezet Berlin-fejezete, az élménydús kalandfilm középső bűnjárata és a „micsodás Jugó” talányos harmadik blokkja. Ezek stiláris láncolata már önmagában is három eltérő stílusréteget köt össze, hiába neveztetik naplónak a regényen belül, vagy regénynek a napló elemeivel... A még teljesebb válasz tehát a történelem lehetséges (vagy legalább hitelesnek tetsző) értelmezésére az identitások megtartásának maszkírozás nélküli, védett örökségnek tekintése, s ekként megtartása mindenfajta határátlépések között is. S ebben kulcsszerepe van a megélt történelemnek, a 20. századba vesző kiszolgáltatottságok együttes tudásának, az időrétegek egymásra rakódásának:

„A nagyapám először az Osztrák–Magyar Monarchia állampolgára volt, majd a királyi Jugoszláviáé, aztán Magyarország honpolgára lett, végül a szocialista Jugoszláviáé, holott egy emberöltőn keresztül ugyanabban a faluban lévő házikójában élt... A magyar hatóságok kommunistagyanúsnak tartották, és a szegedi Csillag börtönbe zárták, a kommunista partizánok fasisztát láttak benne, és a saját háza előtt véresre verték, megnyomorították. Ilyesfajta túlélő volt az apám is.” (82. old.)

S benne rejlik ebben a historikus rétegben a saját élettörténeti egyvelege is, a bandázós gyerekkorral, a fagylalttal megvásárolható, mindig vesztes cigánylurkókkal, a tévéképernyő és rádió, farmer és endékás utazás, adriai nyaralás és némelyek német vendégmunkáslétből szerzett vagyonának hazai feltornyozása is. A saját gyermekidillben a szocialista dalnokság vagy a hantapalintázó párttitkárok semmivel sem emberibbek innen nézve, mint a rendszerátalakulásban lecserélt utcanevek és önképüket átfestő politikusok hamiskás arculatváltása: „ragyogott a titóizmus, mint a tévéképernyő, ami mögötte volt, az viszont teli volt veszélyes és hamis ígéretekkel, amelyekben jó volt hinni, mert másképpen nem lehetett volna túlélni...” (169. old).

A történeti kontraszt személyességének és jelenvalóságának kétarcúsága a „két Berlin” kettős arcával is harmóniába kerül: „Talán nekik is jobb, ha nem emlékeznek semmire. Ha beszédbe elegyedtem velük, kiderült, hogy ők is a távoli tenger és a távoli mennyboltozat között bolyonganak. Egyetlen szóval sem utaltak azokra a németekre, akikről az iskolában tanultam. Azokra sem, akiket az olvasmányélményeimből ismertem meg. A nyitott Berlin némán bűnhődött, amíg Berlin rajongói is bűnhődtek. Mindenki barátságos volt, mindenki kedves, még az utca embere is szívélyesen válaszolt, ha számomra ismeretlen utca vagy metróállomás felől érdeklődtem. Már-már túlságosan barátságosak voltak, túlságosan nyitottak, mintha csak ezzel is saját titkukat kívánták volna leplezni. Kezdtem gyanakodni, hogy a németek a titkok népe, titkot hordanak magukban, amiket nem mernek senki előtt sem feltárni. Még maguk előtt is ügyesen palástolják. Mi lesz velük, ha egyszer feltörnek belőlük?” (144. old.)

A titkok népét a feltárás népének fiaként megismerő, Berlint járó Végel László a zárt és nyitott világok OTT is jelenlévő egyvelegére talál, ahogyan saját szenttamási, újvidéki, perifériára szorult vagy budapesti entitásában sem rejti mélyebbre meglátásait. Talán