Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Orosz István: Emlékek apámról X.
57 lánta ott lakott. Természetesen én is. A közvetlen szomszédom Méhes László festő volt, és Vida Győző, akivel a kollégiumban is szobatársak voltunk. Amikor Laci disszidált (ma Franciaországban él), a helyére Erdély Dani költözött be. Az „Avantgárdos” Mariska utcai időkben készítettem el első rajzfilmemet, és ott laktam, amikor a Duna túlpartján, az Árpád híd másik oldalán lakó Keresztes Dórát feleségül vettem. Apu memoárjában így áll: 1976 nyarán röviddel egymás után halt meg Éva édesapja és Olgi. Szeptember 26-án volt Istvánék esküvője. Az emlékezetemben nem kapcsolódott ilyen szorosan egymáshoz a két halál és az esküvőnk. Talán nem is esett jól anyunak, hogy apjának és anyapótlékként szeretett nagynénjének temetése után alig néhány héttel egybekeltünk. Egykori iskolatársam, Szél Jankó, a Böszörményi úti gyülekezet lelkésze adott össze bennünket. Dóra még főiskolás volt, már túl ugyan a diplomán, de Haiman megkérte, maradjon még két évet, végezze el a mesterszakot is. Az egyik diplomamunkája egy metszetekkel illusztrált könyv, egy Berzsenyi-válogatás volt, apám tanácsai nyomán választotta ki a verseket, s ő írt előszót is a könyvhöz. Egy másik linósorozata Buda Ferenc finnugor fordításaihoz készült. ’78 tavaszán a TIT kiküldetésében Lengyelországban, majd IBUSZ -úton Csehszlovákiában és Lengyelországban voltam, nyáron a családdal Itáliában. Ezekről az utakról külön írtam. Nem találom meg egyiket sem. Amennyire emlékszem, a hivatalos lengyelországi út több várost is érintett, a magyar irodalomról tartott előadásokat, alighanem németül, vagy ha kapott tolmácsot, akkor magyarul. Az IBUSZ -utakról semmit nem tudok, talán munkahelyi szervezés lehetett. Arra, hogy anyám többször is részt vett tanárkollégái társaságában autóbuszos turistaúton, jól emlékszem – Bécs, Prága, Isztambul –, de arra nem, hogy apám is ment volna, igaz találok egy másik bejegyzést, mely szerint ’80-ban egy Csehszlovákia–NDK kirándulásra utaztak, akkor már együtt, ’82-ben pedig szintén ketten Erdélyben és ’83-ban az Alacsony-Tátrában jártak. A leglelkesebben szervezett út a görögországi volt, illetve lett volna. Családi útnak tervezték, vagyis mentem volna én is, sőt talán az akkor már tizenegy-két éves Andi is. Hosszan készültünk, már minden megvolt, útlevél, vízum, vonatjegyek – a kijegyzetelt Homéroszról és Hérodotoszról nem is beszélve –, amikor véres előzményeket követően (diáklázadás, 50 halott, 1000 sebesült) egy katonai puccs révén hirtelen becsukódott az ország. ’73 vége felé, vagy inkább ’74 elejére terveztük az utazást. Nem mehettünk. A ’78-as olaszországi út más, azt jól fel tudom idézni, hisz azon én is ott voltam, sőt már Dóra is. Apám a legtöbb meglátogatott helyszínt már harmadszor látta, tudta, melyik Tazza D ́Oro-ban a legjobb a kávé, melyik napszakban nem zsúfolt a Sixtus-kápolna, hogy lehet olcsó szállást találni Velencében, sőt azt is, hogy a Campo de’ Fiori piacán, Giordano Bruno szobra alatt alkudozni illik, és amit otthon nem tett volna meg soha, Rómában alkudott is. Az emlékeim persze összemosódnak a hat évvel későbbi nyárral és ősszel. Három hónapig laktunk ösztöndíjasként Dórával a Collegium Hungaricum épületében, közel a brunós piachoz. Via Giulia uno, Palazzo Falconieri. Sokkal gazdagabbak akkor sem voltunk, viszont szebb helyen sem nagyon laktunk életünk során. Amikor megtudtuk, hogy mehetünk, megkértünk egy olasztanárnőt, foglalkozzon velünk, de persze apu is segített.... Meg minden olasz. Hálásabb népet sosem láttam, boldogok voltak minden buongiornóért, és úgy öntötték ránk élettörténetüket, mint akik meg vannak róla győződve, minden szavukat értjük. Holott alig kapiskáltunk valamit. Capisci? Az iskolában nagy szeretettel fogadtak. A múzeumiak közül csak Nagy Ádámmal meg Sümegi Gyurkával barátkoztam, Ádám még előttem elkerült onnan, Szegedre ment, néhány év múlva Sümegi Gyurka is fölkerült Pestre. Négy osztályban kaptam meg a magyart, két harmadikban s két elsőben. A tanítást élveztem, nem az értekezleteket, az unalmat és céltalan szócséplést. Ez mindvégig így maradt.
