Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Orosz István: Emlékek apámról X.
55 az, amelyikben Döbrögit először páholta volna el Matyi, itt lóg a falunkon. Közös munka volt, Lulu a hosszú papírcsík egyik oldalán, én a másikon kezdtem rajzolni, aztán valahol középen összeértünk... Talán egy hét is beletelt, pedig néha Amaya is beszállt, egy helyes chilei asszony, aki férjével és két kislányával Pinochet elől menekült Magyarországra. A háttereinket ugyan nem használták, de valahogy mégis ott ragadtam a stúdióban. Dargay velem csináltatta meg a film főcímét, Jankoviccsal együtt ötlöttük ki a plakátot, rajzoltam a Gusztáv- és a Bubó-sorozatban, és amikor Líviusz megcsinálta első rövidfilmjét, a Delfiniát, abban is dolgozhattam. Aztán idővel elkezdtem saját filmeket is készíteni. A kollégium után, hogy Pesten maradhassak, albérletet kellett keresnem, a Szív utcában találtam egy szobát, egy Irma nevű idős hölgy lakója lettem. Apró, sötét helyiség volt, a függőfolyosóra nyíló ablakkal, de közel az Oktogonhoz, az akkori November 7. térhez, ahol Líviusz hatalmas műterme állt, az, amelyikről Görög Rezső kapcsán már írtam. Líviusznál dolgoztam, amikor nem mentem át Budára, a stúdióba, együtt jártunk „tintózni” a Brazilba (Tinto rosso – Tintoretto), és ettük a Marshall májat a Savoyban, vagy a tatár bifszteket az Ádámban. A Szív utca közel volt a Fikához, vagyis a Fiatal Művészek Klubjához is, ahol olcsó volt a sör, és az esti programok is elég bátrak. A KISZ-é volt a Fika, és egyfajta szelepként működtették. Hétfőnként filmvetítések voltak, csütörtökön irodalmi, szombaton zenei programok. Többnyire pénteken nyíltak a kiállítások. Ide járt a mindig öltönyös Bódy Gábor, a mindig klosárnak kinéző Gémes Dixi és Erdély Miklós, aki azért járt hosszú köpenyben, hogy később egy ÉS-cikkben leírhassák, az ő köpenyéből bújt elő a magyar avantgárd. Szóval, ami másutt tilos lett volna, itt átkerült a tűrtbe. – Támogatott – tűrt – tiltott. Ez volt a kultúrpolitika hármasszabálya. Aczél György, így hívták a főbajuszt, aki kitalálta. Egyszer-kétszer állítólag a klubban is megjelent, persze csakis a kiválasztott vagy legalábbis ellenőrzött hallgatóságnak tartva előadást. A diploma utáni első években gyakran hazajártam Kecskemétre, tulajdonképpen gyakrabban, mint főiskolás koromban. Nemcsak a rosszabb lakáskörülmények miatt, de azért is, mert viszonylag rendszeresen dolgoztam a színháznak. Az a bizonyos diplomamunka ugyanis, ami miatt Líviusz meghívott a filmstúdióba, színházi munka volt. A kecskeméti Katona József Színház számára terveztem grafikai arculatot, ami a belépőjegytől a plakátig gyakorlatilag mindent jelentett. Total design – ma úgy mondanák. Ruszt József, a színház főrendezője, aki szintén látta az anyagot, megbízott, tervezzem meg az aktuális előadások plakátjait, gimnáziumi osztálytársam, Csaplár Éva pedig azzal, hogy az általa szerkesztett színházi műsorfüzetek címlapját rajzoljam meg. A grafikai munkák mellett kipróbálhattam magam díszlettervezőként is. Schiller Stuart Máriájához, Racine Berenice-éhez, a Solohov-regényből adaptált Csendes Donhoz és Euripidész Bakhánsnőkjéhez (ez kaposvári előadás volt) terveztem díszletet. A Ruszt-féle színpad annyira puritán volt, oly kevés elemet, inkább csak jelzéseket használt, hogy alig akadt rajta terveznivaló. A legbonyolultabb a Stuart Máriához kitalált nagy tükör beszerzése volt. Azt Ausztriából kellett behozni, ami akkoriban elég sok bonyodalommal járt. A plakátok és a műsorfüzetek terén nagyobb szabadságot kaptam, illetve kaptunk Évával együtt. A legizgalmasabb pillanat az lehetett, amikor az egyik neves színész bemutatkozó szövegének sorkezdő betűit összeolvasva az derült ki, hogy az illető az aktuális direktort egy fasznak tartja. Szerencsére rajtunk – s néhány beavatotton – kívül senki sem vette észre az akrosztichont. A megnevezett sem. A Berzsenyi-könyv, a magyar verstani eszmélkedés kezdeteiről szóló tanulmány írása s különösen a Bánk bán kritikai kiadásának szerkesztése egyre inkább azt mutatták, hogy az irodalomtörténeti munka időigényben túlsúlyba jutott a könyvtári és tanári tevékenységgel szemben. A könyvtári munkát unni is kezdtem, különösen a délutánokat, mikor alig-alig volt olvasó, érdeklődő. ’74-ben érettségizett osztályom (Szűcs Péterék) után egy jóval gyengébb osztály (Zimay Zsuzsáék) került a kezem alá, ’75-ben ez is végzett. Gyenes Tibor lemondott az igazgatóhelyettességről, a könyvtárba
