Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Orosz István: Emlékek apámról X.
53 Lehet-e egy másik kabáttal hirtelen más személyiséget fölvenni? Történeteket találtam ki, amelyek ahhoz a másikhoz tartoztak, akinek a képét magamra öltöttem. Nem írtam ugyan le, de mégis írót játszottam, álneveket illesztettem a történetekhez, múltakat, életrajzokat, barátokat és ellenfeleket, s elképzeltem, mit gondolnak rólam a szembejövők, pontosabban az alteregómról, akit én is kívülről figyeltem. A szabadság szokatlan érzése volt az éntudat nyűgétől megszabadulni, az önismeret rám rótt szabályait negligálni. Későbbi történet ugyan, de most írok róla, mert valahogy ide passzol. 1984 nyarán Török András barátom, aki akkoriban a pesti Katona József Színház műsorfüzeteit szerkesztette, és olykor rám is bízott grafikai munkákat, azzal állt elő, illene fölvennem egy művésznevet, hisz egyidejűleg több Orosz István is munkálkodik a magyar kultúrában. Való igaz, egy filozófus, egy muzsikus, egy színész használta az Orosz István nevet. Minthogy mindnyájan idősebbek voltak, illőnek tűnt újonnan érkezőként nekem különböztetni meg magamat. Az András által ajánlott művésznév az Útisz volt, ami görögül Senkit jelent, ezen a néven mutatkozott be egykoron Polüfémosz küklopsznak Odüsszeusz, vagyis rég bevált álnévről volt szó, hiszen a homéroszi történet szerint épp ez segítette a ravasz hajóst a menekülésben: – Senki se bántott – kiabálta a buta óriás, így aztán nem is segített rajta senki. Az affér során, mint ismeretes, a küklopsz egyetlen szeme odalett, vagyis képzőművészként vizuális illúziókkal foglalkozó, sőt olykor a trompe l’oeil-jel (művészettörténeti szakkifejezés, a szem becsapását jelenti) is hírbe hozott Orosz-Útiszként igen stílszerűnek véltem az új nevet, amiatt pedig, hogy anyai ágon görög felmenőkkel is rendelkezem, kifejezetten szerencsésnek találtam. Legtöbbször tehát az Utisz név mögé bújtam – 2008 óta egy blogot is vezetek ezen a néven (ezernél is több bejegyzéssel) –, de voltak, akik más néven is rám találtak már. Többnyire irodalmi produktumaimat rejtettem álnév mögé, s bizony akad köztük olyan, ami nem lett fölfedve, s ha szerencsém van, már talán nem is lesz sosem. Rajzfilmezést ugyan tanultunk a főiskolán, Szoboszlay Péter járt át a stúdióból, hogy néhány önként jelentkezővel foglalkozzon, de nem készültem filmes pályára. Hogy mégis ott helyezkedtem el, egy véletlennek köszönhető. Akkoriban indult a Lúdas Matyi , a második egészestés magyar rajzfilm, és a hátterek festésével Gyulai Líviuszt bízták meg. Líviusz rögtön felmérte – na persze mondták is neki –, hogy emberek kellenek mellé, mert egyedül nem tudja elvégezni a feladatot. Valaki azt ajánlotta, menjen át az Iparművészeti Főiskolára, most van éppen a diplomakiállítás, és ha rábök valakire vagy valakinek a munkájára a falon, akkor azt felveszik mellé a stúdióba. Jött is, és az én munkámra bökött rá. Marsovszky Emőke – aki a gyártásvezető volt – megkeresett, lenne-e kedvem a Pannóniában dolgozni. Így aztán nem kellett felvételiznem vagy sorba állnom, mint sokaknak, akik be akartak kerülni ebbe a voltaképp elitnek számító stúdióba, hanem egyszer csak ott álltam a büfében, egy hét sem múlt el a diploma után, s kezdtem fölfogni, hogy van egy igazi munkahelyem. Líviusz mellett akkor már ott volt Rófusz Feri és Csonka Gyuri, Hernádi Tibcsi, Maros Zoli és Kovács Pisti, Békési Söndör, hogy csak az első nap megismert fiúkat említsem, de sorolhatnék sok olyan kollégát is, akiknek aztán fokozatosan ismertem meg a munkáit. Jankovics Marcellt névről már ismertem, mert a János vitéz akkor már megvolt, meg a Sisyphus, amit szívből irigyeltem, és tudtam Nepp Józsefről és Gémes Józsefről is, vagyis Dodiról és Pocokról, és láttam Büki, azaz Reisenbüchler Sándor kollázsfilmjeit és Kovásznay György festményanimációit. Amikor odakerültem, azt mondták – ami azért azt hiszem túlzás volt, de talán nem nagy túlzás –, hogy a világ három legnagyobb stúdiója közül az egyik a Pannónia. Talán a száz főt is közelíthette az együtt dolgozó csapat. Nyilván egy Disney-vel vagy egy Hanna-Barberával soha nem lehetett volna összehasonlítani, de tényleg sokan voltunk. Lassanként számomra is kiderült, amit ugyan sosem vert nagydobra senki, hogy a Pannónia a kulturális élet peremére szorult, a második és a harmadik Té világából érkező
