Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 10. szám - Orosz István: Emlékek apámról X.

52

lenséggel és izgalommal járt, még úgy is, hogy nagy részét Szepezden töltöttük. Például amikor augusztus közepén hazajöttünk, nem volt villanyunk, az építkezés miatt kikapcsolták. ’72 kora őszén Anyukával Barkaszón voltunk. Az ekkor történt baleset mindkettejüket súlyosan megviselte. Egy korábbi jegyzetet találok róla: Utolsó emlékem Izsnyétéről: néhány napot Barkaszón töltöttünk, s Sáriék lakója átvitt autóval Izsnyétére. Megnéztük a házat, most iskola van benne, a szobák felismerhetetlenné és ízléstelenné „dekorálva”, a kert fái kivágva. Míg mi nézelődtünk, Kacsó Lidiéket (volt kedves cseléd) is fölkerestük, sofőrünk alaposan leitta magát. Sztrabicsón a félsorompót megkerülve vágtattunk át a síneken, a faluban egy asszonyt elgázolt, s tovább hajtott, a barkaszói elágazásnál végre sikerült rábeszélni, hogy álljon meg, s kiszálltunk. Egész éjjel nem aludtam, mi lesz ebből. Másnap bementünk Ungvárra Ödiékhez, képzelhetni, milyen hangulatban. Este azzal fogadtak bennünket: nincs semmi baj, az elgázolt asszony alig sérült meg, sofőrünk a rendőrséggel már elintézte a dolgot, jó kapcsolatai vannak. Utólag azt mondta, azért nem állt meg, mert abban a vad ruszin faluban meglincselik, ha megtudják, hogy magyarok ülnek a kocsiban. Különben ő is ruszin. (Persze azért nem állt meg, mert részeg volt.)

’73 tavaszán Márti és Fejes Miklós esküvőjén tanúskodtunk. Ekkortájt halt meg Dezső bácsi. ’73 nyarán volt nálunk először Dorka (akkor még Zsuzsa, Nyuszifül), István későbbi felesége. ’73 nyarán kezdődtek az epegörcseim. Hogy a fájdalmakat az epe okozza, csak sokára derült ki. Honti Géza fölküldött Pestre Wittmann professzorhoz a János Kórházba. Az adjunktusnő kezdettől mondta, hogy epekő, noha a röntgen nem mutatta ki. Wittmann ragaszkodott a gyomortükrözéshez, ebbe belebetegedtem. Végre Fejes közvetítésével kerültem a szegedi sebészeti klinikára Baradnay kése alá.’74 őszén írtam a Kecskeméti kis irodalomtörténetet. István szép sikerrel végezte el a főiskolát. Utolsó éves korában megnyert egy nemzetközi pályázatot a bogárábécével; kitűnő minősítésű diplomát kapott. A rajzfilmstúdióban helyezkedett el.

Márti apám unokatestvére (Panni néni és Dezső bácsi) lánya, Fejes Miklós pedig apám egykori tanítványa volt. Mindketten elváltak, hogy egymáséi legyenek. Dorka Szepezden jelent meg, némileg váratlanul, a címet nem tudta, de összefutott egy ott nyaraló főiskolással, Kopócsi Jutkával, aki segítségére sietett. A szűk nyaralóból hamarosan továbbmentünk Szigligetre, ahol a Rókarántón, egy apró kápolna mellett, gyönyörű panorámában sátoroztunk néhány napig. Apám első epegörcseinek jelentkezésekor éppen otthon voltam Kecskeméten, tényleg erős tünetekkel érkezett a baj, amit apám hipochondriája (amit én is örököltem, Marci fiamról nem is beszélve) még föl is erősített. A megjelenő halálvíziókhoz fiatalon meghalt apját társította, holott majd’ tíz évvel fiatalabb volt, mint az 58 évesen meghalt nagypapa. Az említett pályázat a New York-i Print magazin diákoknak kiírt grafikai versenye volt, a bogárábécé pedig egy olyan betűsor, amelynek minden tagja egy rovarra, egy lepkére, egy hernyóra hasonlított. A jutalmam az lett, hogy három éven át küldték a folyóiratot, ami akkoriban nagy szó volt, hiszen a Népköztársaság úti lengyel és a Deák téri keletnémet kulturális intézet boltjában kapható anyagokon kívül nem nagyon ismertük, mi történik a tipográfiai-grafikai nagyvilágban. Abban az öltönyben diplomáztam, amelyikben apám esküdött. Duplasoros sötétkék zakó keskeny szürke csíkokkal, de hogy ne legyek túl elegáns, a pantalló helyett farmernadrágban voltam. Megvan ma is, bár alig hiszem, hogy elférnék benne. A fényképek szerint nagyon vékony voltam, az emlékeim szerint pedig mindig nagyon éhes. Hosszú, szinte vállig érő hajat viseltem, viszont épp nem volt sem szakállam, sem bajszom. Nem különösebben ragaszkodtam egyikhez sem, hol voltak, hol nem, bár azt hiszem, legtöbb ismerősöm bajuszosként tart számon. Külsőm időnkénti átszabását szolgálta a kifordítható kabát is, amit anyu turkált valamelyik kecskeméti használtruha-boltban. Őszi szövetkabátként és tavaszi ballonként egyaránt lehetett hordani, és nagyon rejtélyesnek gondoltam magam, amikor egy kapualjba húzódva „átalakultam”.