Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Orosz István: Emlékek apámról X.
50 Az 1956 után az apámhoz hasonlóan „internált” jóbarát a lelkészi állásáról lemondani kényszerülve a Kertészeti Egyetem Kecskeméti Karán könyvtárosként dolgozott 1972-ig, amikor családjával (feleségével, Marika nénivel és három fiával) Németországba disszidált. A waldmichelbachi gimnáziumban kapott munkát, angolt és teológiát tanított, illetve egyháztörténeti és irodalmi műveket publikált (Dantéról, Beckettről, Thomas Mannról, Dosztojevszkijről, Morus Tamásról). Az Isteni színjáték előszavában azt írja, hogy rokon ságot érez Dante szellemi, politikai, társadalmi válságokkal terhes kora és a mienk közt, s úgy véli, a legismertebb magyar fordító, Babits is e rokonságot felismerve vágott bele a prózafordításba, vagy ahogy Lator László írja ajánlójában, a „regényesítésbe”. Sanyi bácsi véleményét már nem tudtam megkérdezni saját Dantéval kapcsolatos elméleteimről, amelyekkel a Válogatott sejtések ben (apu: Válogatott sertések) hozakodtam elő. Az egyiket, a Dürer Melankólia című metszetét elemzőt csak azért hozom ide, mert azt hiszem, Dürer is a saját korára, a reformáció idejének válságára utaló jeleket vett észre a Commediá ban. – A Melankólia az Isteni színjáték utolsó éneke – állítottam, apám szemében, meg persze az irodalom- és művészettörténészekében, kötekedő, kihaénnem hetykeséggel. – Utolsó ének? – Gondolj bele, fejtegettem, mennyien törték a fejüket, miért éppen 34 a metszet híres varázsnégyszögének megfejtése. Mert bárhogyan is adjuk össze a számokat – függőlegesen, vízszintesen, átlósan – minden irányból 34 jön ki. Magyarázzam? 33 énekből állnak a Divina Commedia részei, és a 33 részes cantók végéhez éppen odaillik harmincne gyedikként, összesen századikként Dürer lapja. Az imént leszólt olvasottságot, az irodalomismeret hiányosságát nem nehéz cáfolni. 1986 óta rendszeresen vezetett naplója tulajdonképpen olvasmánynapló is, sőt talán inkább az, hisz nem az életesemények közé iktatja az olvasmányokat, hanem fordítva, az elolvasott regények közt, mintegy mellékesen említi meg, ami vele vagy környezetével történt. Az elolvasott könyvekről, legalábbis azokról, amelyeket fontosnak tartott, hosz szabb-rövidebb összefoglalót, némelyikről többoldalast írt. A napló első teljes évében, 1987-ben 65 könyvről írt elemzést. (Kortárs magyar szépirodalom: 21, régebbi magyar regény: 3, kortárs külföldi próza: 5 [köztük egy orosz regény német fordításban], klasszikus külföldi regény: 2, magyar esszék, memoárok, történeti, elméleti művek: 24, külföldi szerzők esszéi, történeti, elméleti művei: 4, természettudományos könyvek: 2, antológiák, gyűjtemények, egyebek: 4.) Az egyik könyv, Kodolányi János Én vagyok című regénye kapcsán megjegyzi, szándékosan lassan olvassa, hogy tovább tartson. Felmérhetetlen mennyiségű könyvet olvashatott el élete során, és olvasott el újra. Színházba, moziba, koncertre, kiállításra, ha jártak is, nem rendszeresen, és semmiképp sem a társasági élet protokollja szerint. Tévét inkább csak anyu nézett, míg apu olvasott. A naplós évek során érzékelhető, ahogy a körülötte levő világ fokozatosan virtuálissá változik. Ha épp nem olvasott, akkor is a könyvekkel foglalkozott. Két délelőttöt a nagyszobai könyvespolcok lerámolásával, a mögöttük levő rész kitakarításával sikerült eltöltenem. Eredmény: izomláz. Szeretek könyveket rakosgatni, nem tudom, nem jobban-e, mint olvasni. (1987. augusztus 21.) Természetesen az én könyveimet is olvasta, utoljára a Sakkpartit. Az első mondatokon – Mi a faszt vár még? Mi az apja faszát, Alekszandr Alekszandrovics? – nem háborodott föl, igaz, szóvá tette azért. Hosszú méltatást, pláne látványos dicséretet nem kaptam (anyutól inkább), de nem is vártam, nem illett volna hozzá. Nem hiszem, hogy irodalmi tevékenységem megítélésében másként járt volna el, mint ha bármelyik tanítványa kéri meg, hogy olvassa el az irományát és véleményezze. Ha bensőségesebb volt is a kapcsolatunk egy tanár-diák viszonynál, azt nem tudta érzékeltetni. Úgy képzelem, szerette volna, de nem nagyon sikerült neki. Szeretetét félszegen és udvariasan mutatta ki, inkább csak jelezte egy-egy jelképes ölelő gesztus visszafogott imitálásával. Kapcsolatunk egyre inkább szel-
