Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Orosz István: Emlékek apámról X.
49 máig a falunkon függ. A Leningrád melletti Petrodvorecnél láttam meg először a tengert. Apu – azt hiszem – Velencében. Verstani kutatásom eredményéből ’72 őszén az Irodalomtörténeti Társaság sümegi vándorgyűlésén, majd a szolnoki Verseghy-ülésszakon volt alkalmam egy-egy részletet elmondani; 1980-ban könyv lett belőle. Verselemzést (Vörösmarty: Az emberek) kértek tőlem az 1975-ben megjelent Miért szép? kötetbe. Katona-könyvem kiadói nívódíjat kapott, s azonnal fölajánlották: válasszak, Berzsenyiről vagy Kölcseyről kívánom-e írni a következő kismonográfiát. ’71-ben megyei művészeti díjjal tüntettek ki. Úgy tűnhet, rendeződött apám élete, sokat publikált, munkái sikert arattak, és a függetlenített könyvtárosi státus, a kevés gimnáziumi óra lehetővé tette, hogy tudósi munkát végezzen. A következő sorokat a Gondolatok az irodalomtanításról című, a Memoár írásával nagyjából egy időben írt esszéjéből másolom ide: Érdeklődésem megoszlott a tanítás meg az irodalomtörténeti kutatás között. Ha tudtam és vallottam is, hogy az irodalomtörténet értelmét, hasznát eredményeinek minél szélesebb körbe való szétáramlása adja, s hogy a szétáramoltatás leghatékonyabb módja az iskolai irodalomtanítás, bele kellett nyugodnom, hogy azok az eredmények, amelyekre irodalomtörténészként jutottam, nem hasznosíthatók közvetlenül az óráimon. Legföljebb közvetve, irodalmi művek, jelenségek megközelítésének, értelmezésének módjában. Inkább irodalomtörténeti munkáimra hatott jótékonyan, hogy írásuk közben tanítottam: tanítványaim befogadóképességére gondolva törekedtem mindig érthetően fogalmazni... A divattól koronként felkapott, sőt kötelezőnek nyilvánított irányzatoktól irodalomtörténészként is, tanárként is igyekeztem elhatárolódni. Meggyőződésem ugyanis, hogy az irodalmat csak a művek tudják megkedveltetni, a hozzájuk vezető utat pedig az a tanár mutathatja meg, aki nemcsak a műveket, hanem tanulóit is ismeri. Nem jó az, ha a tanár arra kényszerül, hogy a tankönyv tudós szövegét magyarázza. Végül is miért tanítunk irodalmat? Azért-e, hogy a tanulók csak félig-meddig értett műelemzéseket tanuljanak meg, vagy azért, hogy megszeressék az irodalmat, saját véleményt formáljanak a művekről, olvasó emberekké váljanak? A szakmai elismeréseknek, noha olykor már hivatalos jelleget is kaptak, számomra a személyes formái voltak megindítóbbak. Fiatalabb pályatársai közül Tarján Tamást ismertem legjobban, aki többször is elmondta, neki apám volt az etalon, a nagybetűs Irodalomtörténész. Több fiatal kollégáját is ismertem, például Kerényi Ferit, aki Dóra magyartanára is volt a kisképzőben, és Kulin Ferit, aki a reformkor irodalmával foglalkozó irodalomtörténészként egy időben politikai szerepet is vállalt. Szívesen emlegették apámmal való kapcsolatukat, illetve küldték el velem egy-egy dedikált könyvüket. Sikerei nyomán akár elégedett is lehetett volna, ő azonban sosem volt az. Írnom kell önértékelésem kétségeiről, bizonytalanságáról is. Műveltségem nagyon fogyatékos. Irodalomtörténésznek tartanak, pedig nem vagyok az, legfeljebb népszerűsítője az irodalomtörténetnek. Ismerem-e az irodalmat? Csak a Bessenyeitől a nyugatosokig vagy inkább a népiekig terjedő szakaszról van áttekintésem. A világirodalmat nagyon hézagosan ismerem, Dantét máig sem olvastam végig, Shakespeare-től igazán csak a Hamlet fogott meg. A mai irodalom meglehetősen távol áll tőlem. A zenéhez egyáltalán nem értek, a képzőművészethez is kevéssé. Munkamódszerem rossz: nincs türelmem átgondolni akár egy kisebb cikket is, ezért arra kényszerülök, hogy újra meg újra átdolgozzam. Az „önértékelés” kétségei sokszor felbukkannak a Memoár ban és a naplókban is. Talán abból a képzetből eredhetnek, mely szerint tanítványaitól csak akkor követelheti meg a maximumot, ha magával szemben is ugyanannyira igényes. A végig nem olvasott Danténak ellentmondani látszanak a Commedia margóján – az olasz kiadásén! – feltű nő ceruzajegyzetek, noha lehet, hogy később írta őket. 1988. március 28-án datálta a Memoárnak az iménti részét, és 2004-ben jelent meg a Püsky Kiadó nál Szabadi Sándor pró zafordítása, azt biztosan olvasta, sőt meg is vitatta Sanyi bácsival. Alighanem ekkor vette kézbe újra az olasz Dantét.
