Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Orosz István: Emlékek apámról X.
44 volt, s maradandóbb emlékű is, mert a beszélgetést magnóra vettük. Németh László Cseresnyését mutatták be a színházban. A rendezővel, Udvaros Bélával voltunk nála a nyár közepén Sajkodon; a bemutatót összekapcsoltuk azzal is, hogy tiszteletbeli taggá avattuk a Katona Társaságban. (Németh László különben ’61-ben is járt Kecskeméten; ezt követően küldtem el neki Égető-kritikámat.) ’71 nyarán Évával voltam Olaszországban, hazajőve Airáékkal találkoztunk szállodájukban, majd lejöttek hozzánk Szepezdre. Ekkor találkoztak először személyesen. Én nem voltam ott, alighanem a főiskola nyári művésztelepén, Esztergomban kellett lennem. Ami nyilván az olaszországi utakon is kiderült, az a középosztálybeli finn család látogatása kapcsán még szembetűnőbb lehetett. A „gulyáskommunizmus” jólétével dicsekvő kádári Magyarország óriási távolságra volt a nyugati államoktól. A finneken, noha nagyon szerényen és kedvesen tolerálták a látottakat, érezhető volt, sokkal jobban élnek, hogy anyagi körülményeik messze meghaladják az itteni életszínvonalat. Taxival utaztak Pestről Szepezdre, ami alig hihető luxusnak számított akkoriban, és Aira a zord finn idő elől menekülve minden télen trópusi szigetekről küldözte üdvözlőlapjait. Egyedül az apa, Jussi dolgozott, mérnök volt, és fizetéséből négy gyereket neveltek. (Miközben ezt a fejezetet írom, érkezik a középső fiútól, Velitől a hír, apja 92 éves korában „passed away”. Három évvel volt fiatalabb a mi apánknál. Aira, anyu levelezőtársa korábban, 2002-ben halt meg.) ’71 őszén spec. kollégiumot tartottam a pesti egyetemen, Pándi fölkérésére. Ekkortájt (1972-ben) bíztak meg a Katona kritikai kiadás szerkesztésével, Katona kismonográfia-írásával, az utóbbi 1974-ben meg is jelent. 1969-ben megpályáztam az Irodalomtudományi Intézet kutatói ösztöndíját, Szauder Jóska irányításával a kritikatörténet előkészítésébe vontak be, feladatul a verstani eszmélkedéssel való foglalkozást kaptam. A hetvenes évek elején tehát gyakran járt Pesten, de nem emlékszem rá, hogy sokszor találkoztunk volna, igaz, ekkor még én is sűrűbben utaztam haza. Az autóstop akkoriban gyors és biztonságos volt, Soroksár után kellett kiállni az út mellé, ahol pénteken vagy szombatonként gyakran futottam össze Pesten tanuló kecskeméti diákokkal. Visszafelé inkább vonatoztam, nemcsak azért, mert késő este volt, hanem a csomagok miatt is. Pecsenyezsírba fagyott sültek pompáztak nagyanyám befőttesüvegeiben, amelyeket aztán elképesztő gyorsasággal fogyasztottak el a kollégisták. Az első két évben egy hétágyas szobában laktam, amely szám szinte mindig kiegészült egy-két barátnővel vagy ismerőssel. Antal Andris keramikus, Bicsár Vendel és Horváth Géza ötvös, Izing Pista formatervező, Vida Győző grafikus, Erdei Sanyi üvegtervező volt. Amikor Sanyi mint rangidős átköltözött egy kétágyasba, a szintén üveges Jegenyés Jancsi és szépséges felesége, Móker Zsuzsa jött a helyére. Horváth Géza (aki közben Laczákra változtatta a nevét) is hozott egy asszonyt, Ilonkát, akivel majd’ minden hajnalig cizelláltak, ami azt jelentette, hogy rézlemezeket kalapálgattak. Zajlott az élet. Remek hely volt arra, hogy az iparművészet más ágaival ismerkedjek, arra kevésbé, hogy kialudjam magam. Ha mégis sikerült, az inkább a főiskolán történt. Az elméleti órák délután voltak, köztük a legálmosítóbb a művészettörténet, amelyet a vetítés miatt egy besötétített teremben tartottak. Újvári Béla bácsinak (meglepve fedeztem föl a nevét a Válasz szerzői közt) nem nagyon sikerült a korai mezopotámiai fazekasság geometrikus mintázatainak fejlődésével fölvillanyoznia hallgatóságát. A tizedik percben már aludtam. A többiek is. Hogy ne legyen annyira feltűnő, a grafikusok nyitott szemeket festettek egymás csukott szemhéjára. Tizenhárman voltunk a grafika szakon: Horváth Mari és Zahorán Mari, illetve Vida Győző és Miklós Karcsi, ők a kollégiumban is társaim voltak, Koltai Éva, Rényi Kati, Török Nelli, Herpai Zoli, Kerényi Jancsi, továbbá két brazil fiú, Rui de Oliviera és Josimar de Oliviera (nem testvérek) és Szabó Guszti, akit Amerikába disszidált szülei küldtek Magyarországra tanulni, de főleg azért, hogy megússza az éppen zajló vietnámi háborút.
