Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Orosz István: Emlékek apámról X.
45 Dacára az átszunyókált műtörióráknak, egyedül az elméleti tárgyakban voltam képes fölvenni a versenyt a zömmel a kisképzőből, vagyis a képző- és iparművészeti szakközépiskolából érkezett évfolyamtársaimmal. Gyanítom, a fölvételim is azért volt sikeres, mert az „elbeszélgetésig” eljutva az irodalomra terelődött a szó. A komoly tanárok mögött állt egy fehér köpenyes kicsi, kopasz, a sok művészféle közt hivatalnoknak látszó bácsi, akivel az általános kérdések után hosszas eszmecserét folytattam Juhász Ferenc verséről: Babonák napja csütörtök, amikor a legnehezebb. Idéztem belőle, a kis ember is belejött, visszaidézgetett, aztán szeptemberben kiderült, ő a tanszékvezető, a neve Haiman György. Fogok még írni róla, mert később, a diploma után szoros, szinte baráti kapcsolatba kerültünk. De most legyen szó a többi tanárról. A „főmestert” Balogh Istvánnak hívták, ismert plakátgrafikus volt, filmplakátjai mellett politikai plakátjaira emlékszem, de lehet, hogy csak azért, mert hasonlított rájuk. Leginkább a „novhét” plakátjainak Leninjére. „Hatalmas homlok, hatalmas ész” (Majakovszkij) és hegyes állszakáll. Olyan snassz, amiket mostanában csinálsz – hívott félre valamikor az első szemeszter közepe táján. Nagyon snassz , öregem. Eleinte, talán megnyugtatásképp, de lehet, hogy csak azért, mert még nem tudta a nevünket, mindenkit öregemnek szólított. Értelmesen próbáltam bólogatni. Vidéki fiúként rengeteg ismeretlen dologgal találkoztam a fővárosban, és a pestiek meg a nagyobbak által használt szavak egy részét nem is értettem. Fogalmam sem volt például, mit jelent az, hogy ápisz , ahová a többiek néha elmentek, és néhány tanár engem is oda akart küldeni. Legföljebb annyit sikerült kiderítenem, hogy akkor érdemes odamenni, ha van az illetőnél elég steksz , amiről szintén nem volt világos, hogy mi, csak sejteni lehetett róla, hogy az a jó, ha minél több van belőle. Nem nagyon értettem azt sem, amikor egy lány szóba hozta, hogy smá rolhatnánk végre, pedig helyes teremtés volt, akivel szívesen csókolóztam volna, ha meg mertem volna kérni ilyesmire. Nem hallottam még sosem a Balogh tanár úr által használt szót sem, de biztos voltam benne, hogy a snassz, az valami komoly dicséret. Tetszett az is, hogy nem akarja alázni a többieket azzal, hogy a nagyobb plénum előtt magasztaljon: mennyire snassz vagyok. Na jó, egyelőre csak a munkáim, de éreztem, hamarosan én magam is az lehetek. Komoly lökést jelentettek Balogh tanár úr szavai. Addig csak tébláboltam a főiskolán, nem nagyon találtam a helyem, bizonytalan voltam benne, sikerülnek-e a rajzaim, sőt abban is, hogy ezt akarom-e csinálni egyáltalán. Attól a naptól kezdve viszont kivirultam. Úgy éreztem, minden sikerül, és egyre „snasszabb” dolgok kerülnek ki a kezemből. Tanultam persze mást is „Pátertől” (a kollégák Páternek szólították, később, diploma után már én is), de tanárként talán ez a legtöbb, hogy időnként meg kell dicsérni a diákokat. A rajzot Baska Jóska tanította, leglelkesebben Rényi Katit, akit tanulmányaink végeztével feleségül is vett. Az ábrázoló geometria és az anatómia a Leonardo-jegyzeteket fordító Gulyás Déneshez tartozott. Könnyed, élvezetes előadásokat tartott, érdemes volt az óráira járni, bár aki nem járt, az sem kapott négyesnél rosszabbat. Vámosi Ferenc, az építészettörténet tanára (a „Pacni”) is remek előadó volt, viszont elképesztően szigorú. Nála nem volt nehéz megbukni, tele is volt a terem, ha ő adott elő, ahogy a rektor, Pogány Frigyes környezetesztétika-előadásai is zsúfolt előadóban zajlottak, pedig abból, ha jól emlékszem, vizsga sem volt. Szilágyi Péter mérhetetlen mennyiségű cigarettát szívott el filozófiaórái alatt. Eredeti szakmája szerint irodalomtörténész volt, az időmértékes verselés (apám is így tudott róla) mellett az ifjabb hölgyek érdekelték, a tanársegédjét feleségül is vette. Marxizmus-Leninizmus Tanszék – fölösleges nyűgként gondolok rá, holott a vizsgák kemény kínvallatásaira is emlékezhetnék. A politikai gazdaságtan előadóját – nomen est omen – Bukta Lászlónak hívták. Legismertebb tanárunk Rubik Ernő volt, pontosabban lett, mert akkoriban még csak dolgozott a Kockán. Zigány Edit – betűrajz, Szántó Tibor – tipográfia, Nagy Zoltán – rajztechnika... és Kass János. Janó voltaképp nem is tanított, Dórának, a feleségemnek volt a mestere. Sok évvel a diploma után meghívót kaptam egy
