Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Tóth László: Ahogy én… (Széljegyzetek elszelelt napokhoz 2019, 2020)
37 sértését” és amint a „hosszú életről” is tart nekünk egy tanórát; a Szvatkó Pált még a második világháború előtti időkből megidéző Filep Tamást és G. Kovács Lászlót; valamint Hizsnyan Gézát, aki ritkás színikritikái gyakori csúcsteljesítményének egyikével ostorozza e helyt a kassai Thália akkori Rómeó és Júliá ját... Szóval, igen, ez a lapszám (bár leadott anyagom, jut esze mbe, csak egy volt benne, amit ESZÉ-től kértem el ide, lévén, együtt dolgoztunk akkoriban egy fővárosi szerk.-ben), s az a lap még én voltam, és türelmetlenül vártam mindegyik számának megjelenését. A mai Kalligram ezzel szemben már idegen, a kezembe is ritkán kívánkozva, olvasásra is ritkán kínálkozva már... A kérdés csak az – bár végső soron mellékes –, hogy melyikünk távolodott (el) a másikunktól... (2020. január 30., csütörtök) Fogás Délben Juli lányom telefonja: tudom-e, hogy meghalt Soóky László. Hát... nem tudtam. Azt igen, többen is említették, hogy beteg, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Pontosabban: azt gondoltam, hogy rajta aztán igazán nem talál(hat) fogást a halál. Hm... talált. Jó barátságban voltunk Lacival, lassan félszázada már. Kezdetben csak gondoztam az írásait, később már én tanultam egyre kiválóbb verseit, novelláit, színműveit, rendezőként jegyzett előadásait, színikritikáit... és természetesen a sokszor általam is erős fenntartásokkal fogadott vitacikkeit. S persze, volt idő, amikor szinte mindennaposak voltak a találkozásaink, közös időmúlatásaink, levélváltásaink, amikor pedig az 1990-es évek derekán, lévén Budapesten éltem akkor már rég, nem tudtam elfogadni Holocsy István barátunk, a komáromi Jókai Színház frissen kinevezett igazgatójának a felkérését, hogy legyek (újból) a dramaturgjuk, őt javasoltam magam helyett... De a kötelék akkor sem lazult köztünk, amikor ezek ilyen-olyan okból meg is ritkultak közben. Mokány, makacs, nyakas, fáradhatatlan, vitális, vasból való ember volt, amit fejébe vett, végigvitte. Úgy látszik, egyre nem gondolt... soha nem jutott ideje gondolni rá, hogy a halállal is lehet még dolga... S az, úgy látszik, ezt a feledékenységét, szórakozottságát használta ki... Különben, biztos vagyok benne, hogy alulmaradt volna Lacival szemben ő is... (2020. február 16., vasárnap) Bődület Néhai írónőnk, Ordódy Katalin valahai – még a szocialista ántivilágból való, 1987-es – törökországi útinaplójából egy véletlenszerűen kiragadott mondat: „Vajon miféle istenek vezettek s vigyáztak rám, hogy illúzióimat soha semmi nem oszlatta el?” Ami rám inkább így (lenne) érvényes: Vajon miféle istenek átkoztak el... hogy bizonyos illúzióimtól soha (máig) nem szabadulhattam... És ugyaninnen egy kapitális képzavar: „...halkan dörömbölt bennem az önmagammal való elégedetlenség.” Az ilyenek olvastán én meg valahányszor suttogva elbődítem magam... A baj csak az, hogy az útirajz – bizonyos részei? – annak idején már megjelentek az Irodalmi Szemlében is, még az időben (tehát 1981 elejéig), amikor a lapnál
