Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Tóth László: Ahogy én… (Széljegyzetek elszelelt napokhoz 2019, 2020)
31 Tóth László Ahogy én... Széljegyzetek elszelelt napokhoz (2019, 2020) Helyfoglaló Véletlen rátalálás az Irodalmi Szemle új sorozatára, a Helyfoglaló ra, mely „ az elmúlt és jelen idők szlovákiai magyar irodalmának egy-egy emlékezetes, esetenként akár méltatlanul elfeledett darabját” szeretné felidézni. A szándék kétségtelenül helyeselhető, s egyelőre mindkét „újrafelfedezett” írás valóban megérdemli a reflektorfényt: mind A hülyekamasz (Czakó Jóska novellája), mind pedig Pálovics László Agylelé je még ma, három és fél évtizeddel a megírásuk után is kitűnően működő szövegek. Jóskáé egyébként első díjat nyert az annak idején a pozsonyi Nőben meghirdetett, általam kezdeményezett diákalkotói pályázaton, ám kétsé gtelenül jó szándékú főszerkesztőnk, Haraszti Mészáros Erzsébet azonban 1982-ben, az akkori Husákiában uralkodó viszonyok között, de egy hetilap lehetőségeit messze meghaladó terjedelme miatt sem tudta vállalni a közzétételét a lapban. A következő évben aztán Grendel Lajosnak valahogy mégiscsak sikerült elérnie Duba Gyulánál, az Irodalmi Szemle főszerkesztőjénél, hogy a folyóirat, ha kissé megcsonkoltan is, valahogy mégiscsak lehozta Czakó írását. Melyet természetesen, annak rendje s módja szerint, még így is följelentettek, de hát ez már csak így ment annak idején... Az elbeszélés csonkítatlan szövege végül már csak Czakó rendszerváltás utáni, kalligramos novelláskötetének címadó írásaként jelenhetetett meg vagy tíz évvel később. Pálovics Agylelé jét pedig – akit nem ismertem személyesen – 1992-es, a csehszlovákiai magyar novella hetven évét felölelő, Tudósítás egy ország elvesztéséről című, a Széphalom Könyvműhelynél Budapesten megjelent antológiámba soroltam be, mely Márai 1919-es Sokan vagyok -jával indít, s melynek Pálovics 1989-es Agyleléje lett a legfrissebb írása. Vagyis a sorozatindítást mindkét esetben telitalálatnak gondolom, s az tökéletesen egybevág a magam ízélésével és értékrendjével is, ami még inkább kíváncsivá tesz annak folytatását illetően. S igazából nincs gondom Hizsnyai Tóth Ildikó Czakó novellája elé írt kisbeveztőjével sem az áprilisi Irodalmi Szemlé ben, bár – kétségtelenül nem alaptalan, s nagy igazságok szülte – indulatát kissé tendenciózusnak, egyoldalúnak érzem. Arról a „csehszlovákiai magyar irodalomról” rántja le ugyanis szóban forgó írásában a leplet, mely igazából már a vonatkozó időben, az 1980-as évek elején sem létezett úgy, olyan egyértelműen és differenciálatlanul, ahogyan s amilyennek ebben a kis jegyzetében beállítja. Persze kétségtelen,
