Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 10. szám - Biró Zsombor Aurél: Semmi fény

20

kán. Összeráncolja a homlokát, felgyűrődik a bőr a szemöldöke felett. Mondjuk, ha elképzelünk egy kisfiút egy sötét szobában, mondom neki még gyorsabban, aki az ágyában fekszik, és nézi a redőnyön átszűrődő fényt. Hogy mi ez a fény, az nem számít neki, hogy a molekulák így meg úgy, neki az számít, hogy milyen formát vesz fel, hogy mondjuk csíkokat fest a falra, vagy alakot ölt, szörnyekét, mondjuk, mert a szörnyalak, ha ott van a falon, nem lehet tőle aludni. Akkor át kell menni az anyuhoz, de az anyu nincs az ágyban, az ágy üres, az anyu a fürdőszobában ül a vécé mellett, és mosolyog. Nagyon gyorsan beszélek, hogy megértsen mindent egyben. Résnyire nyílik a szája, az arca elfehéredik. Dobol a lábával, remeg a parketta. Oldalra pillant, nagyot kortyol a kakaóból, félrenyeli, köhög. Szóval a metróalagutak, mondja halkan, miköz

ben az üres bögrét kavargatja a kanállal. Oda nem jut le semmi

fény, bólintok.

4.

Azt képzelem, hogy megszólít a lila hajú nő a szuvenírbolt előtt. Megszólít, és elvisz egy helyre, ami tele van emberekkel. Úgy képzelem, beszél hozzám, máshoz nem, csak hozzám. Aztán feláll, és elindul a mosdóba. Én követem. Magára zárja a vécéajtót, kintről hallgatom, ahogy pisil. Fehér az ajtó, a fehér ajtót nézem. Feláll az ülőkéről, lehajtja a vécé tetejét, hallom a csattanást. Felhúzza a bugyiját, surrog az anyag a bőrén. Zúg a tartály, csobog a víz a csapból. Kattan a zár. Megtorpan, nem mozdulunk, sokáig nem. Megragadom a torkát, belököm, becsapom az ajtót, most bent vagyunk, senki más nincs bent. Húgyszagú a mosdó, úszik a víztől, a sarokban elázott vécépapírgurigák. Belekarmol az arcomba. Magamhoz rántom, leszorítom a testét, vergődik a kezem között. A karomba harap, mélyre megy a foga, belekönyöklök a gyomrába. Elernyed a teste, összecsuklik, aztán már fel se kel, csak köhög, felissza a vizet a csempéről a ruhája meg a lila haja. Belemarkolok a hajába, a hajánál fogva rántom talpra. Sikít, hátrakötözöm

a csuk

lóját az övemmel. Feltaszítom a mosdópultra, sötét az arca az elfolyt festéktől. Fölé hajolok, széttépem a pólóját, fehér a bőr a könyökhajlatán, nem vörös, és nem fekete, nincsenek rajta foltok. Lerángatom a nadrágját. Rugdossa az oldalam, megütöm az arcát, hátrarándul a feje, koppan a kőburkolaton. Ránehezedek, nekipréselem a mosdópultnak, már alig nyüszít, alig rángatózik. Egyik kézzel a torkát szorítom, lüktetnek a nyakában az erek, a másikat beledugom a szájába. Öklendezik, az orrán jön fel a hányás. Aprónak tűnik így alattam, gyengének és törékenynek. Úgy képzelem, nedves odalent. Puha, meleg.

3.

Az ablakpárkányon ülök, nézem a szemközti lakást. Belátok hozzájuk, minden este nyolckor vacsoráznak. A férfi ül jobb oldalt, vele szemben a nő, a kisfiú közöttük. Egy órán át esznek, egy órán át mindig. Jó lenne ott ülni, néha ez jut eszembe. De nem lenne jó. Ez nem igazi boldogság. A férfi mond valamit, a kisfiú kacag. Azt hiszik, minden rendben. Pedig nincs, semmi sincs, én tudom. A férfi még azt hiszi, hogy férfi, de közben hétről hétre sorvad el a teste. Amikor észreveszi, késő. A nő ápolja, de már nem alszik vele, a kanapéra költözik. Nem