Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Biró Zsombor Aurél: Semmi fény
19 7. A parkettán fekszem, egy barna bogár mászik a tenyeremen. Éhes vagy, mi? mondom neki halkan. Hemzsegnek a lakásban, apró szörnyetegek, apró szörnyecskék. Nem látnak, a szemükkel nem, csak éreznek, a test melegét érzik. Tudom ám, honnan jöttetek. A metróból, csak onnan jöhettetek. A csuklómnál megtor pan, tapogatózik a szívókájával. Tudom azt is, hogy hol laktok. Ti nem tudjátok, de én hallom, ahogy előbújtok a padlódeszkák alól, hallom minden reggel, amikor lefekszem aludni. Egy apró szúrás, aztán belém spricceli a zsibbasztóanyagot. Lassan meg telik a véremmel, megduzzad a teste, kigömbölyödik a páncél a hátán. Mászkáltok rajtam, amíg alszom, mi? Hát egészségetekre. Néha jólesik. Csiklandoz. Néha olyan, mintha a bőröm alatt mászkálnának. Megvárom, amíg kihúzza belőlem a szívókáját, csak utána nyomom rá a hüvelykujjam. 6. Leugrom a peronról. Remeg az alagút, rázkódnak a csövek a falon, most zúg tovább az utolsó szerelvény. Elindulok előre, cuppog a bakancsom. Hogy van-e hiba, azt kell néznem, hogy van-e a síneken repedés vagy nincs. Néhány lépés, és elsötétül a járat. Pár perccel múlt éjfél: feszmentes időszak. Bezárják a kapukat, a mozgólépcsőket kikapcsolják, a világítást lefelezik. Kilenc kilométer az alagút, kilenc kilométer az első és utolsó állomás között. Egyik láb a másik után, beszívni a poros levegőt, és kifújni, és közben máshol járni fejben. Beleképzelni valamit a sötétbe. A napot, mondjuk. A lila hajú nőt a szuvenírbolt előtt. Máshogy nem lehet, máshogy ezt a három órát nem. Mert ez igazi sötét, meg tudsz fulladni benne, mintha leoltanák a fejedben a villanyt. Olyan sötét, amibe muszáj beleképzelni a lila hajú nőt. Ahogy kézen fog. Megölel. Neked préseli a mellét. Érzed az illatát, olyan erősen, hogy semmi mást nem érzel. Végighúzod az ujjad a könyökhajlatán, sima a bőre, puha és meleg. Megérinti a nyakad. Vagy te érinted meg az övét. Rászorítasz két kézzel. A szeme lassan kidülled, alatta kétoldalt megjelenik egy-egy kis ér. Püföli a hátad, belevájja a körmét a lapockádba, de te vagy az erősebb. Nyöszörög, mondana valamit. Már nem tud beszélni. Vörös az arca, nagyon vörös, nem ereszted. Addig szorítod, amíg meg nem látod a halvány fényt a járat végén. 5. A riporternő hunyorog, belesüt a szemébe a nap. Leteszi a mikrofont a cukortartó mellé, szóval erről kéne mesélni, mondja. Kakaót iszik, kavargatja, zörög a fém a porcelánon. A másik kezével a nyakát masszírozza. A munkádról, folytatja, hogy tulajdonképpen mit is csinálsz a föld alatt. Írok belőle két flekket, aztán a többit meglátjuk. Vörös a bőr a nyakán, mint a festék a körmein. Szerintem arról kéne inkább, hogy milyen csinálni, mondom neki gyorsan, miközben a csipketerítőt morzsolgatom. Az a fontos, hogy valami milyen, nem az, hogy mi. Például a fénynél, ott is az számít, hogy erős, mondjuk, és fémes, vagy szórt és meleg. A riporternő keze megáll a nya -
