Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Káli István: Oldallöket
13 gyorsabban, kímélte a kocsit, nem egy évre, s nem kettőre hoztak érte áldozatot a sok lemondással. A szerencsétlenségben, amit semmi nem vetített előre, ez volt a szerencséje is, ugyanis, amikor üldözője már majdnem utolérte, az elöl szaladó gyermek hirtelen bevágott balra, az úttest felé, és a jobb első sárvédő oldalának ütközött, amitől, a hangos puffanást követően, magas ívben felrepült, az árok túloldalán landolt, ott is maradt mozdulatlanul. Alpár azonnal padlóig nyomta a féket, tíz-tizenöt méterrel odébb meg is állt a kocsi, kiugrott, futott visszafelé, hogy lássa, mi történt, első pillanatban hálálkodott magában a sorsnak, hogy a gyermek nem került az autó orra elé, mert úgy ki tudja, mekkora lenne a baj, közeledvén már sejtette, hogy nem igazán áldhatja a szerencséjét, de nagyon aggódni csak akkor kezdett, amikor az úton vele egy irányba érve látta, hogy nem mozdul, körülnézett a másik után, hogy az talán segíthetne, de sehol nem lelte, ijedtében bizonyára beszaladt valamelyik közeli, apró házba, átugrotta hát az árkot, lehajolt hozzá, hogy megpróbálja felnyalábolni, talpra állítani, és abban a pillanatban majdnem megállt a szíve: a gyermek kicsavart nyakkal feküdt, homályos, merev tekintettel bámult a semmibe. Kétségbeesetten szaladt vissza a kocsihoz, hogy elmondja Annamarinak, mi történt, de ő, aki, amióta megálltak, a nyitott kocsiajtóban ült, lábbal kifelé a szapora esőben, nem akarta meghallani, elhinni meg különösen nem, kezeit a fülére tapasztotta, erővel kellett lefejteni róla, akkor vadul félrelökte Alpárt, kiugrott a kocsiból, odarohant a fekvő gyermekhez, majd ordítva vissza az autóhoz, beült, és becsapta maga után az ajtót, merev tekintettel bámulva maga elé, mintegy elzárkózva mindattól, ami megesett, mint akinek semmi köze az egészhez. Alpár hiába szólt hozzá, ugyanolyan mozdulatlanul ült, s nézett maga elé mereven, nem válaszolt, hangot sem ejtett, pedig a két fiú is szólongatta, majd a néma és mozdulatlan elutasítástól keserves sírásra fakadtak, Alpár nyugtatni próbálta őket, de úgy érezte, hiába. Maradt annyi lélekjelenléte, hogy a Skoda mögött állva leintsen egy arra haladó autót, és amikor az megáll, megkérje a vezetőjét, menjen be Tompán az őrsre, szóljon, hogy telefonáljanak mentőkért, és értesítsék a milícia forgalmi osztályát, hogy sérüléses baleset történt. Szerencséjére az illető, látván a feldúltságát, komolyan vette, maradéktalanul megtette, amit kért. Alpár úgy állt ott az útpadkán, mintha odacövekelték volna, nézte a néhány méterre fekvő, mozdulatlan gyermektestet, nem érzékelte az idő múlását, nem tudta, mennyi telt el, mire megérkezett a tompai őrsparancsnok, akit látásból ismert, de nem maradt ideje tudomásul venni a szörnyülködését, mert rögtön utána odaértek a forgalmiak is, néhány percre rá egy mentőautó egy orvossal és egy ápolóval, jóformán nem is emlékezett a következő órákra. Miközben az egyenruhások lépésről lépesre haladva megállapították, mi történt, hogy történt, a mentősök meg, a gyermek állapotát látva, tessék-lássék az újraélesztéssel próbálkoztak, odajött a gyermek anyja is. Amint közeledett a fia teteméhez, jajveszékelni kezdett, ordított, nekirontott volna Alpárnak, de a mentőautó sofőrje visz szafogta, kitépte magát a kezeiből, az autónak rontott, az oldalát döngölte ököllel, odagyűltek az út menti apró házak lakói, ők is ordítoztak, szidták, fenyegették a „gyilkost”, valóságos lincshangulat alakult ki, ő egy ideig próbálta magyarázni a körülállóknak, a dühödten hadonászóknak, hogy véletlen baleset volt, hogy nem
