Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Káli István: Oldallöket
9 vasalt vászonzsebkendőjébe, amelyből a por- és pollendúsabb időszakokban hármat is hordott magánál. Ennek a létenyhítő megoldásnak a különös, rendhagyó hanghatása, tekintve a körülményeket, amelyben használták, enyhén szólva nem volt étvágygerjesztő, de igazán nem várhatták el tőle, hogy önsanyargató módon visszafogja magát, ha éppen kínozta. Nem is tette szóvá egyikük sem, mindaddig, amíg az egyik ilyen történelemfeszegető pillanatban Porkoláb Péter Pálban, bizonyára elsősorban a frissiben hallottak, azok megemészthetetlensége miatt, el nem szakadt a rá különben mindenkor jellemző türelem és tolerancia fonala. A történelemre csak úgy mellékesen terelődött a beszélgetés, mert amúgy éppen arról folyt a szó, hogy kinek mi mindent kellett, értelmét látva vagy értelmetlenül, megtanulnia, mire eljutott ide, ahova, mérnököcskénk morfondírozása szerint „hova is?!”, amikor Alpár, kicsit hencegésként tűnőnek a mindentudására, elmondta, hogy amikor az egyetemi diplomamunkáját írta, amelynek témáját Románia altalaji kincstartalékainak statisztikai számbavétele képezte, a témavezetője kérésére áttanulmányozta a különben rendkívül kiváló kiadványként elkönyvelt Enciclopedia României 1941-ben megjelent harmadik kötetének vonatkozó részeit, amelyekben fontos adatokat talált Románia gazdasági fejlődéséről a két világháború közötti időszakban, ezek, mintegy dicsekvésként hatva, fényt derítenek arra, hogy bizonyos iparágak teljesítménye milyen hatalmasat ugrott a kor csúcsidőszakának számító 1937–1938-ra az 1918–20-as évekhez viszonyítva, soha nem felejti el azokat a számokat, annyira sokkolták akkor. Erre, no meg arra is, hogy miután hosszú másodpercekig jelentőségteljes hallgatásba burkolózott, PPP nyaggatni kezdte, példákat követelve, ő, bár a Szépcicire való tekintettel, ódzkodott tőle, semmi tiltást nem olvasván ki a kollegina tekintetéből, egyre jobban belelendült, sorolta a számokat, bizonyításaként annak, hogy „a regáti bitorlók másfél évtized alatt lerabolták a szűkebb kis drága hazánk kincseit, mert féltek, hogy előbb-utóbb nem lesz alkalmuk rá”, jószerével megkopasztották a hegyeket meg a dombokat, folyamatosan irtván a hárommillió hektárnál nagyobb erdőterületet, amit a saját, regáti két és fél milliójukhoz kaptak, mohóságukból eredően tizenkétszeresére nőtt a tiszta ezüst, hétszeresére a tiszta arany, sokszorosára a színesfémek, ezen belül tizenhétszeresére a réz, tizennégyszeresére az ólom, hatszorosára a higany kitermelése, a vasércé több mint nyolcszorosára, ami után, a Szépcicire való tekintettel, a tőle pillanatnyilag legkíméletesebbnek vélt szavakkal, azaz, ha nem is egyértelmű maliciózussággal, de semmiképp nem hízelgésjelleggel megállapította, hogy tehát, ami ma történik, az nem új keletű, mostanság a maradékot, az emberi agyat rabolják le. Szinte természetes volt, ami következett: minekutána Szépcici mentegetőzésképpen megállapította, hogy még ha igazak is az adatok, ő azokról nemcsak, hogy nem tehet, de ennek erdélyi románként személyesen nem látta, és most sem látja semmi hasznát, lefagyott a hangulat, szótlanul forgatták a szájukban az éppen soros falatot, és bizonyára így is maradnak továbbra is, némán, magukba roskadtan, ha Alpár hirtelen rá nem kényszerül, hogy megszabaduljon az őt fojtogató allergiaváladéktól, amire PPP-ből váratlanul pusztító sugárban tört fel a megemésztetlenül maradt gazdaságtörténelmi adatok miatti düh és indulat: „Trombitálj egy kicsi Wagnert ide a májkrémes kenyeremre is, hátha könnyebben csúszik le a falat, basszam én az anyád koncertre járó jó atyaúristenit!”
