Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 10. szám - Káli István: Oldallöket
8 miközben osztották hárman a világ dolgait, vagyis tulajdonképpen ketten – Alpár meg mérnököcskénk –, mert Szépcici csak kedvesen mosolygó és alázatos hallgatóság volt, még olyankor is, amikor az időszerűségében, vagy azon kívül előkapott történelmi téma kapcsán, nem éppen hízelgő megjegyzések hangzottak el azokról, akikhez, anyanyelvét, származását tekintve, ő is tartozott. Egy ilyen meredekebb, Trianon utáni történelmi téma feszegetése közben nyitott rájuk egyik ködös novemberi délelőttön, mérnököcskénket keresve a következő évi anyagszükségletek kapcsán, a rátermettségéről ismert és hozzáértéséről elismert Porkoláb Péter Pál a beszerzésről. Illedelmes ember lévén, kénytelen volt megvárni, hogy Alpár befejezze az éppen folyamatban levő eszmefuttatását gróf Bethlen István pozitív szerepéről a magyarság önbecsülésének visszaszerzését célzó folyamatban, tekintve a revízió eszméjét és gyakorlatát, mint a fejlődésben akkor éppen nélkülözhetetlen hajtóerőt, így alaposan meglegyintették a hallottak, mert az apja katonatiszti, de főleg illegális kommunista múltja kapcsán az internacionalizmus „kort fertőző” szellemétől áthatva, ahogy ő mondta, örök kétségek gyötrik, de az biztos, hogy egy életre kiábrándították a mindenféle túlzottan nacionalista eszmék, azok a régiek is, mert revízió ide vagy oda, túllihegték a józanság határát, de különösen ezek a mostani, itteni újak, amelyeknek immár egyre nyilvánvalóbban mindannyian áldozatai lesznek, mert annyira álságosak, hogy képtelenség védekezni velük szemben. Be is kéredzkedett másnaptól negyediknek a tízóraizó társaságba, ahová, rövid eszmefuttatása eredményeként, be is fogadták, aminek a tagság gyarapodásán kívül egyéb hozadéka is volt, mert, nagy étkű lévén, jócskán gazdagította a terítéket és a kínálatot, semmit nem tekintvén túl nagy árnak, hogy végre ő is elmondhassa valahol a véleményét mindarról, ami miatt „ezektől maholnap már nem lehet rendesen élni, de lassan már lélegezni sem a saját földeden”, és még arra is hajlandó volt, hogy ennek érdekében, olyankor csak az evésre összpontosítva, a hallottaktól függetlenítve magát, elviselje, amikor a hangadó Kelemen Alpár és a fogadó mérnököcskénk révén a számára „észveszejtő cincogás, érthetetlen kornyikálás vagy fülsértő harsogás” került a beszélgetés középpontjába. Hősies tűrőképességét a komolyzene témájában a csapat elismerő gesztusokkal honorálta, ugyanis, lévén, hogy az ő értelmezésében a zene mint fogalom, kizárólag a magyar nótákra korlátozódott, amely műfajból több százat is hajlandó lett volna elénekelni, ha hagyják, mert akár egyszer is bizonyítja hozzá a kellő hallást és hangot, a „szívgyötrően szép” szövegek felmondásában ilyen-olyan ürüggyel így is jeleskedhetett, valahányszor alkalma volt rá, márpedig erre, tekintve az íratlan szabályként elfogadott kollegiális egyenlőségrendet, a tízóraizó társaság másik három tagja, ha nem is túl gyakran, lehetőséget adott neki. Így aztán valami különös összhang jellemezte a közös étkezéseket, amire soha nem kerestek külön magyarázatot, egyszerűen tudomásul vették, hogy kialakult, létezik, és örültek, hogy élhetnek vele. Az egyetlen, amit a kvartett másik három tagja nehezen viselt el a különben kellemes és hasznos együttlétekkor, az Alpár krónikus allergiája volt, amelynek következményeként néha olyannyira dunnyogóssá vált, hogy a normalitás megközelítése érdekében kénytelen volt a másoktól megszokotthoz képest erőteljesebben kifújni az orrát, belé a mindig kéznél levő,
