Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Fried István „… az »igazi« Európa küszöbén botorkáltunk” (Az ismerős és az ismeretlen az Egy polgár vallomásaiban)
81 (vagy mellett) a kultúrára ráismerés, netán egy kultúraváltozathoz eljutás, melynek összetevői közé a városiasság is besorolódik. Talán nem elhamarkodott annak kimondása, hogy egy világszemlélet szerveződik meg. Olyan, amely aztán egy életmű alakulástörténetében – természetesen a Márai-élet folyamán a sűrűn változó irodalmi, életrajzi, földrajzi helyzetekre reagálva – inkább kisebb, mint nagyobb módosításokkal meghatározó szerephez jut: a „nyugati” életrend, egy a hazainál jobban megalapozott polgári-városi tudat, kiváltképpen az angol viszonyokkal történő alaposabb megismerkedés nyomán, mércéje lesz a hazai világ megítélésének, a kassai életformát magába foglalva, a citoyen-tudatban kap alakot. Jóllehet az „én” a legkevésbé sem azonosul a modellként felvázolódó „európai” létezésváltozattal, a megismerkedés jókora haszonnal jár: a saját meg a más konfrontációjának megélése vezeti el az elbeszélőt önmagaságához, nem lesz (nemcsak azért nem, mert igazában csak önfeladással lehetne) „idegenné”, lényegében úgy marad meg a saját pozicionáltságában, hogy beépíti mindazt, amivel gazdagítja, kiteljesíti, markánsabbá teheti az „én”-t anélkül, hogy abszolutizálná. Azaz nem önmagába zártságában, kikülönültségében, mintegy „védettség”-ében lesz – immár az idegen által is talán láthatóan – „én”-né, hanem vállalt kontextusában, egy viszonyrendszerben, amelynek alakulása nem kényszeríti ki a hasonulást, hanem ellenállóvá teszi. Az „én” képes elfogadtatni magát a körülményekkel, illetőleg alkalmassá válik a körülményekre adandó/adható feleletekre. Már az öntudatosulásnak ezen a fokán leíratik ama axióma, amely majd felerősödik hangzásában és jelentésében, de amely a saját meg az idegen vonzásköreiben is eligazítóul szolgál: „A betűhöz kötött embernek nincs is más hazája, csak az anyanyelv.” Írja ezt Márai Sándor közel-keleti utazásának egy napját rekonstruálva, a hűség-hűtlenség problémakörén töprengve. Az alaptétel: „Az a bonyolult hűtlenség, amely, mint egy betegség, determinálta »egyéniségemet«, mint a hibákat és készségeket, amelyektől szenvedek s melyeknek összegétől mindenestől mégis »én« vagyok, áthatotta utazásaimat is, s megszabta menetrendjeimet.” Az egyéniség idézőjelbe téve célzás, miszerint nem megközelíthetetlen, abszolút módon stabil személyiségfelfogás az elbeszélőé, hanem hűtlenségeiből fakad, pusztán a valódi haza az a tényező, mely nem mutat kilendüléseket.28 A megfogalmazás ismét rendkívül körültekintő: „Haza csak egy volt, az a nyelvterület, ahol magyarul beszélnek.” Nem árt hivatkozni arra, hogy a haza van a főmondatban, vele mellérendelői viszonyban a nyelvterület, míg a magyarul beszélnek a mellékmondatban található. Az író nem vonja össze, nem egyszerűen magyar nyelvterületről szól, félreértéseket kívánva elkerülni, az 1920-as esztendőkben még szlovenszkoi magyar szerzőként számontartott (kassai és prágai magyar és német; valamint erdélyi lapokban publikáló Márai) jelzi, hogy nem országhatárokhoz köti a nyelvterületet, nem politikai-állami terminológiával él, hanem kifejezetten a nyelvre vonatkoztatott, a nyelv által meghatározott területet lát maga előtt. Talán innen érkezhet az a megfontolást érdemlő szerzői elhatározás, hogy az írói tevékenység nyelve már kizárólagosan az anyanyelvhez kapcsolódik; és ha akár az 1930-as esztendők Máraiműveibe lapozunk, a német, angol vagy francia közlések, beleértve a budapesti idegen nyelvű sajtót, Márai-elbeszélések, -publicisztika fordításaiként tartandók számon, még német tudását sem kamatoztatta e téren. Az „öntudat”-ra ébredés a közel évtizedes „távol”-lét záróakkordja, mintha ennek okából kellett vállalnia a nyugati utat. A visszatérés („haza kellett mennem”) indoklása egybevág a nyelvi hazára rátalálás „élmény”-ével, és összefügg az idegenségtapaszta-28 Az anyanyelvi honosság mint a létezést meghatározó élmény márais változata Kosztolányi idevonatkoztatható írásaira emlékeztet. S bár Márai kissé távolabbról szemlélte a szorosabb értelemben vett nyelvművelő törekvéseket, néhány újságcikkével beáll a „nyelvápolók” közé.
