Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 9. szám - Fried István „… az »igazi« Európa küszöbén botorkáltunk” (Az ismerős és az ismeretlen az Egy polgár vallomásaiban)

80

dik, nem a szokásrendbe, hanem az „európai” kultúra hétköznapjaiba. A nyelvi idegenség oldódása mélyebb bepillantást enged, mindenekelőtt magába a nyelvbe, így a bármily felületes társalgásba, még akkor is, ha semmiféle utalásra nem lelhetünk arra vonatkozólag, Márai Sándor kísérletezett-e francia írással (ezzel szembesítve német újságírói próbálkozásait).25

Lehet, hogy a maximumot tárja elénk egy mondatával: „évek múltak el, s még mindig nem csomagoltunk ki egészen, de néha már jó helyen nevettem”. Ami éppen az értésnek, az emancipálódásának kétségtelenül nem legalacsonyabb foka.

A párizsi („európai”) esztendők mérlegét megvonva sem adja át magát az elbeszélő nosztalgiázó emlékezésnek. Józanul állítja: „A párizsi évek egyenletes napsütésben derengenek ifjúságom láthatárán: katasztrófa és pusztulás után voltunk, talán katasztrófa és pusztulás elé nézünk” – töpreng el 1935-ben, majd így folytatja: „de ezek a francia esztendők szigetszerűen emelkednek ki az ifjúság párás-ködös tájképei közül. Igényeket tanultam ott és szerénységet, készséget a valóság érzékelésére s egyszerű, alázatmentes, inkább csak beleegyező magatartást az élettel szemben.”26

A végső tanulság, amely az idegenség és a saját „világ” közelítésében fogalmazódhat meg, mégsem teljesen ez. Az életvitelt illetőleg a külsőségek átvétele (annyira-amennyire) a személyes elkötelezettségnek csak felszínét érinti. Ez sem kevés, kiváltképpen, ha az otthoni életfelfogással, a cigányzenés névnapi estékkel, a pesti-budai társasági szokásokkal szembesítjük, mindegyik még az emigrációs naplókban is föl-fölemlítődik a múlt idők nem feltétlenül derűs emlékezeteként. A két katasztrófa és pusztulás közé helyezett élet berendezésének otthoni és párizsi („európai?) különbözései különféle formában alkotják nem egy Márai-regény téridejét, A gyertyák csonkig égnek furcsa összeszövődöttségben és belső feszültségek megjelenítésében igyekszik átvilágítani a hazai és külföldi, a közeli és a távoli, a saját meg az idegen sosem teljesen megszüntethető, vibráló feszültségét, mely kultúrák kevéssé összeegyeztethetőségével, magatartások egymásnak feszülésével szemben csak ideig-óráig működő idillnek mutatják az életet,27

amelyet állandó robbanás, hasadás fenyeget. A katasztrófák és pusztulások között szerveződött szünet azonban annyit mégis megenged, hogy a „Kelet”-ről a „Nyugatra” érkező önmagaságát az idegenséggel konfrontálja, és az érteni akart, elsajátítandó mással szemben törekszik megfogalmazni azokat a lehetőségeket, amelyek kedvéért vállalta az utazást.

„Örökké idegen maradtam Párizsban, s talán éppen ezt az idegenséget szerettem ott. Közöttük voltam, de nem velük; különös személytelenségben éltem meg közöttük az éveket. Szerettem az utcákat, az időjárást, a francia nyelvet, költőiket és filozófusaikat, boraikat és ételeiket, a nők csodálatos, sötét tüzű szemét, szerettem tájaikat, s a hatodik esztendő vége felé meglepetéssel vettem észre, hogy még a fűrészport is megszerettem, mellyel felhintették a vendéglő padlóját. Idegen maradtam közöttük, az ő szavukkal »vacak idegen«: azt, amitől ők franciák, természetesen nem tanultam meg soha, de azt, amitől én idegen vagyok és »én« vagyok, tájékozottabban ismertem meg közöttük.”

A titok feltárulása helyett az idegenség segítségével történő önmegismerés tehát a (vég)eredmény, és ez nem is oly kevés. Az igazi írói pálya kezdete, a civilizáltság helyett 25 Egy ízben odavetve közli az elbeszélő: „három nyelven” küldözgette a lapoknak tudósításait „a szélrózsa minden irányába”. Magyar és német közlésekről tudunk. A harmadik nyelv a francia lenne? Márai sosem említi francia nyelvű próbálkozásait, a kutatás sem találta ennek nyomát. Angoltudása akkor még gyenge volt. „Vidéki” francia lapokban esetleg rá lehetne bukkanni(?) Márai-írásra, de ezt csak ilyen tétován írom le. 26 A párizsi évek elbeszélésében ellentmondásokra bukkanhatunk. Egyhelyütt arról ír, hogy eleinte unatkozott. Később meg arról, hogy nem emlékszik olyan estére, amikor unatkozott volna. Bizonyára egy későbbi periódusról van szó.

27 Fried István, Márai Sándor – 2019-ben. Irodalomtörténet 101, 2020, 3–19.