Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Fried István „… az »igazi« Európa küszöbén botorkáltunk” (Az ismerős és az ismeretlen az Egy polgár vallomásaiban)
78 lesítettek egy prózai rövidformát; utóbb a regényközpontú magyar (és talán nem kizárólag a magyar) prózaértelmezés kevesebb teret szentelt az elbeszélésnek, mint a regénynek; és maga Márai életében sem igen gondolta szükségesnek novellisztikája túlnyomó részének kötetbe gyűjtését. A Mágia persze nem jelentéktelen könyve Márainak, de visszhangja és utóélete mégsem mérhető a regényekéihez. A német esztendők „negatívumai”-ból dús csokor volna összegyűjthető, kezdve a lipcsei újságíróiskolától egészen odáig, „hogy röpke néhány órára” megjárja a német börtönt; vagy onnan, „»hogy Ernő Bachot« zongorázott a lebujban a részeg wesfáliai anyacsavarügynököknek, kik könnyes szemmel és áhítatosan hallgatták: valamilyen fülhasogatóan hamis érzelmességgel, ahogy rossz leányok viselkednek, mikor éjfél után a lokálban anyjukról adnak elő”, egészen odáig, hogy számára „reménytelenül idegen” maradt Lola kuzinjainak megannyi kalandja s azok megannyi következménye. Mindezek és a még szaporítható példák ellenére szinte minden esetben fölmerül a megértés lehetősége. Ha Ernő meg a rosszlányok epizódjához lapozok vissza, a csúfolódás feloldásába transzponálja megértő módját: „s mégis úgy éreztem, hogy megértettem ezen az éjszakán valamit, ami a németek legtitkosabb magánügye, amitől ők legalább annyira németek, mint a rendszeretet, a fegyelem, az alárendeltség lelkes vállalásától...”. Igaz, ezt követi letartóztatása; az idegenség és az érzés kettőssége vezeti el oda, ahová törekszik: a „titokfejtés”-hez. Pedig gyanúval figyelt, mint állítja, és majd csak az angoloktól fogja megtanulni, „hogy az önként vállalt fegyelem egyértelmű bizonyos visszafogott szabadsággal”. S ha Kafka maradandó (irodalmi) emlékként rögződött az 1920-as évekből, a lelkesen fölfedezett René Schickele műveit teljesen elfeledni látszott. Noha az Európa-keresés állomásaként olvasta a német–francia irodalmi határok szerzőjét. „Csak arra emlékszem, hogy amolyan »európai hazafiságot« éreztem rajta, s ez vonzott.” A frankfurti évekhez köti az elbeszélő, hogy a tanulmányút szándékával szerveződő külföldi évek során újra/ újjágondolja önmagát, Európa (maga jegyzi meg, hogy a páneurópai mozgalom még nem született meg), az első világháborút kirobbantó szenvedélyek (legalább látszólagos) elcsöndesedését követőleg felbukkan-e egy európai gondolkodás- és magatartásforma. „Minden új embert ebből a szemszögből vizsgáltam, szerettem volna megtudni, él-e már azon európai ember valahol egy lengyel szalonban, vagy dán egyetemen, aki elsősorban az, s csak azután dán vagy lengyel.” Hozzáteszem: ha az egyelőre nehezen körülírható „európai hazafiság” idézőjelek közé kerül is, az európai ember nem (mint majd utóbb a franciákkal összefüggésben). A másik megjegyzés: nyilván odavetve szerepel a lengyel szalon meg a dán egyetem, ennek ellenére elgondolkodtató, hogy nem a háború utáni európai sorsot intéző hatalmak szalonjai említtetnek, hanem a centrumtól távolabbra található nemzetek fiai. A harmadik megjegyzés odacéloz, hogy miközben az elbeszélő valahová tartozásának esélyeit latolgatja, frankfurti évében válik élményévé: „Egy reggel fölébredtem, s észrevettem, hogy befogadtak.” Aztán majd Berlinben kezdődik meg számára „az ifjúság kalandja...” „mindennap arra ébredtem, hogy kezdődik számomra valami. Nem volt éppen ünnepély, ami így kezdődött és tartott egy ideig Berlinben, de nem volt hétköznap sem. Átmeneti állapot volt, rendkívüli szertartásokkal, különös jelmezekkel, ünnepélyes fordulatokkal.” A határ felé vonatozva, majd áthaladva rajta, az ismerősségből kiragyognak a kulturális emlékek – és az, ami a kétféle Németországra rádöbbenésben kap nyelvi alakot. A nyelvi feltétel biztosította megismerési lehetőség eredményezi azt, hogy a német idegenséget úgy vonja be az elbeszélő a saját tartományába, hogy fenntartja ugyan az idegenség miatt érzett távolságot, de a jóindulat igényével végzett értelmezés során fölvázolódik az idegenség és a saját között létesülő, közösnek mondató sáv.
