Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 9. szám - Fried István „… az »igazi« Európa küszöbén botorkáltunk” (Az ismerős és az ismeretlen az Egy polgár vallomásaiban)

77

keltem útra... Országhatáron haladtunk át, s ugyanakkor az élet egyik kitapintható határvonalán léptünk át, valami megszűnt számomra, az ifjúság egy szakasza lezárult.”

Az évtizednél régebbi nyugtalanság irányíthatja az elbeszélő tollát (írógépét), amint az egyes és többes számot váltogatja. Ez hatalmazhatja föl az értelmezőt, hogy a gondolatsort indító sötétet ne csak a napszak jelölésének fogja föl, minthogy a passzusban figyelmeztetést olvasunk, kerülnénk el a merő szó szerintiséget; ugyanakkor az érzéki megismerés jelzője (kitapintható) mintha visszabillentene oda, ahonnan a „realitás” sincs teljesen kizárva, inkább megemelve, az átvitt értelműhöz, a kevéssé megfoghatóhoz közelítve. A következőkben ismét visszatér az elbeszélő félelmére, a beavatott-ismerős elhagyása egyáltalában nem oszlatja el a jogos gyanút, hogy újólag meg kell tanulnia valamit, amire felkészült ugyan, de a vizsga színhelyén nem bizonyosan elegendő a tudása. Nyersebben fogalmazva: Márai Sándor kassai, bécsi vagy németországi mércével mérve jól beszélt franciául, de a nyelvterületen először próbálhatta ki, mit ért a még sosem hallott akcentusú beszédből, illetőleg: mennyire könyv/papír-franciasággal szólal meg. S ha a német „életszokás”-okba több okból kifolyólag viszonylag hamar sikerült beilleszkedni, mi vár rá Franciaországban:

„Eltűnt Németország, idegen nyelven beszéltek körülöttünk az éjszakában, s az »igazi« Európa küszöbén botorkáltunk, ahol Isten tudja, miféle nagyszerű testi és lelki élmények várakoztak reánk. – De, egészen titokban, féltem ettől a másik Európától. Jól készültem-e? Helyesen tartom-e a kést és a villát? Jó helyen, a megfelelő fordulatnál nevetek majd, ha odakünn elmesélnek valamit?...”

Egy rövid bekezdésben két ízben a három pont akasztja meg, ha csak rövid időre is, az előadást. Többnyire akkor bukkanunk rá erre az írásjelre, ha a gondolatáram tagolódik kisebb egységekre. A hirtelen támadó ötletek, megfontolások, felvillanások elválasztottsága teszi lehetővé, hogy kevésbé a szabad asszociációk uralkodjanak a gondolatokkal lépést tartani akaró lejegyzéseken, hanem lehetővé tegyék az egymástól nemegyszer alaposan eltérő (gondolat)töredékek nyugodtabb megfontolását. Az idézetben egymás közvetlen közelébe kerül az étkezési rend és a társasági megnyilatkozás, mint ugyanannak az otthonosságnak (beavatottságnak) igencsak látványos jelződése. A félelem kapja ugyan a »titkolt« jelzőt, valójában ez „idegen” életrendnek vannak írásban megfogalmazatlan szabályai, melyek a cinkosságról, az értésről, valami közösről árulkodnak, amelyből nem lehet felkészülni, s amennyiben egyáltalában valami lehetséges, csak a helyszínen lehet elsajátítani. Az Egy polgár vallomásai

francia (al)fejezeteiben tanúi lehetünk a küzdelem

nek, amelyek a valódi értésért folynak, s ha 1934/35-ből visszanézve az egyik tanulság az imagológiai (nép- és nemzetképzeti) előfeltételezések meddősége, a francia „titok”, a hozzáférés a francia életrend belső természetéhez, megfejtésre vár. Mindez nem jelenti, hogy a német évek során az elbeszélő ne ütközött volna idegenségbe, ne borzasztotta volna el a megannyi szokatlanság, ne szembesült volna a korszakváltás ambiguitásával, lett légyen szó közerkölcsökről, társasági szokásokról, étkezési módokról – és nem utolsósorban a művészetre vonatkozó előfeltételezésekről. Az elfogadást, legalábbis az értést azonban lényegesen megkönnyítette a nyelvi honosság megtapasztalása, mely természetesen nem azonos az otthonossággal, de lehetővé teszi a termékeny gondolatcserét, a nyelv- és műfajkereső fiatal számára az átalakításra szoruló mintára rátalálást. Az 1930-as esztendők közepén nemigen okozhatott meglepetést az, amit Márai Kafka prózájának reveláló hatásáról közölt, hiszen az általa kezdeményezett Kafka-befogadás23

lényegében visszazárult önmagába, olyan lapokban jelentek meg Kafka-fordításai, amelyek nemigen számíthattak szélesebb (irodalmi körökben) ismertségre, ugyanakkor Márai számára hite-23 István Fried, Sándor Márai und Franz Kafka. Kafka Katern 14, 2006, 4, 76–81.