Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Fried István „… az »igazi« Európa küszöbén botorkáltunk” (Az ismerős és az ismeretlen az Egy polgár vallomásaiban)
76 fogadtatása a határon egyben két felfogás, „világ” különbözéseit segít feltárulni. Az állandóan ismételt, díszítő jelzőként funkcionáló „európai” a közkatonát, a határőrt szemlélő, távolabbról érkezők szemében szinte mitológiai figuraként képzelteti el: olyanként, aki akár az Ígéret földjének határán posztol, és aki beengedhet, kizárhat, ezúttal azonban csupán meglepődik: „Szólt valamit társának angolul, fejcsóválva ment odébb, s néha gyanakodva visszanézett.” Beszédes, hogy a minden bizonnyal bevezetőnek szánt alfejezet utolsó szava: „visz szanézett”, mely a német esztendőket felidéző emlékezésekre is vonatkoztatható, a vonat indulásával érzékelhetővé válnak a határok, az utazás jelene és a német városokban eltöltött évek között, a valaminek kezdete egyben egy más valaminek a vége. Az idői és téri történések szétválnak, majd egymásra másolódnak az elmélkedő-emlékező lejegyzésében. A német évek szellemi hozadéka – ami a megnevezett kulturális-irodalmi élményeket illeti – jelentékenyebbnek tetszik, az „európai”-ság nézőpontjából különösen érdekessé minősül a bekapcsolódás a Frankfurter Zeitung munkájába, mivel a lap munkatársainak tekintélye révén messze túlnőtt a városi-országos jelentőségen; s bár az emlegetett és német vidéki színházban előadott egyfelvonásos (a publikált magyar részlet alapján állítható) egy összkiadásban a „zsengék” közé volna sorolható, egy Márai-monográfiában mégis (legalább egy rövid) külön fejezetet érdemelne, mivel egy európai jelenségnek, az expresszionizmusnak sodró áramában keletkezett, melynek kezdeményei, hatástörténettel bíró folyóirat vállalkozásai, képzőművészeti-zenei törekvései kiáradtak Németországból, szorosabb értelemben lettek (kelet-)közép-európaiak, Miroslav Krležától Bartók Béláig, Schönberg és Kandinszkij együttműködéséig. A visszanézés első mozzanataként a külsőlegességnek tűnő különösség fölemlítésén túl egy közössé tett kulturális nyelvben létet tart érdemesnek kiemelni a határt átlépő emlékező, mint amelyből kiindulva egyrészt az ifjú házasok együttes élményei tűnnek ki, másrészt az a szintén közösnek elismert (kulturális) magatartásforma, amely megelőzte az „Európá”-ba lépést, de amely „Európá”-ban sem veszítette el maradandó érvényességét. „most oda kell hagyni azt a fél-ismerőset, ahol olyan beavatottan mozogtunk, a német városokat, a német nyelvet s életszokásokat, a nagy, s mégis oly ismerős Birodalmat, ahol margarint kennek a kenyérre, s a nők nevetséges glaszé bőrkalapokat viselnek, de ahol együtt láttuk Reinhardt színházában Strindberg Álomjáték át és a Graf von Charolais -t, s utána úgy éreztük, hogy különbül már nem lehet színházat játszani a világon.” Mélyebben tekintve az idézetbe, hangsúlyoznám, hogy az ifjú Márai avantgárd tájékozódása és lírai gyakorlata mellett tartósabb és hatástörténetileg erőteljesebb forrását fedezhetjük föl a sorokban. A Strindberg-hivatkozás az európai modernség „nordikus” ihletésére vonatkoztatható (a másutt emlegetett Ibsennel és Jacobsennel, majd Hamsunnal együtt), a Graf von Charolais , Richard Beer-Hoffmann színműve a bécsi modernség jelleg adó képviselője (egyébként a Nyugat folyóirat első évtizedeinek olvasói előtt sem isme retlen a szerző); ama modernségé, amely Márai irodalmi tájékozódásában igen fontos szerephez jutott. A tárgyi világ némely extremitása belesimul a kulturális fordítás révén a felismertségből beavatottsággá alakuló történetbe, mely egyszerre élettörténet és művelődés-történet. S amelyből kilépés merész vállalkozásnak tetszik, hiszen ugrás az ismeretlenbe. Még az út során tudatossággá fokozódik a nyugtalanító gondolatok sora. A terv szerint háromhetes kirándulás következne, az 1935-ből visszanéző , immár neves publicista és figyelemben részesülő író akképpen vonja meg a mérleget, hogy önnön határátlépését ellenőrzendő a személyiség életkorszakának, egy elhagyandónak, múlttá nyilvánítottnak és egy alig sejtettnek, mindenképpen másnak elválasztódását konstatálja. „Izgatottan és nyugtalanul figyeltünk ki a sötétbe. Valamit elhagytunk és valami felé mentünk: e pillanatokban igazán úton voltam; s nem csak a szó mechanikus értelmében
