Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Fried István „… az »igazi« Európa küszöbén botorkáltunk” (Az ismerős és az ismeretlen az Egy polgár vallomásaiban)
75 kalandja 1918/19-ben, a kassai lét félreismerése tartotta távol attól, amit aztán egy életen keresztül vállalt, és amiből kiindulva, ahová visszatérve, amiről kérdéseket feltéve, amit értelmezve létezése-életműve alapgondolataként hangoztatott: a polgáriság, a polgári szereptudat sorstörténete, európaisága a „világtörténeti naplemente” korszakában. S hogy Márai a följebb idézett passzusban civilizálódást emleget, nem pedig kultúrát, az 1923-nál későbbi Spengler-olvasáshoz irányít, jóllehet A Nyugat alkonyá ról már 1923-ban jelent meg magyar folyóiratban ismertetés. Persze túl merész föltételezés volna, hogy ennek nyomán nyúlt Márai a terjedelmes mű után. Kordivat volt Spengler olvasása, a magyar irodalom nem egy jelesének került a kezébe – az 1930-as években, ami nem jelenti, hogy mindenki egyetértéssel olvasta volna. Spengler magyar fordítójának-értelmezőjének, Csejtei Dezsőnek összefoglalásában idézem Spengler tézisét, mely Márainál sokszor bukkan föl a civilizációba dermedő kultúra alakjában: „Ismeretes, hogy a kultúra késői, hanyatló korszakát Spengler civilizációnak nevezi: kul túra és civilizáció kettősségét az apollóni kultúrában, a görögök, ill. a rómaiak jelenítik meg. Bár a civilizáció stádiumainak számára megkülönböztető jegye van, a döntő momentumot talán az jelenti, hogy ez a szakasz művi állapotot testesít meg, ennek pontos körülírása nehéz, abból lehetne kiindulni, hogy a civilizációra – lenyűgöző gazdasági-technikai és katonai teljesítőképessége ellenére – valamilyen eredendő kiszolgáltatottság jellemző.”22 A Máraitól idézettek abba a körbe vágnak, mely a civilizálódásnak főleg az életet köny nyebbé és gyorsabbá tévő technicizálódásra vonatkoztatható, ami könnyen elsajátítható, és amely az olvasmányokat tekintve a kulturálódás látszatát keltheti (ahogy írja: például a német–magyar fordításokban olvasott Anatole France-művekkel; az 1910/20-as években kortárs francia író, ha nem is a legmodernebb). A határ megélésében összevegyül a jelenlét meg a diákévek emléke, a fölkészültség ingatagsága és igyekezete, az akartság önmagát meggyőzni kívánó elszántsága: „Nyugtalanul néztem körül. Féltem és feszengtem, mint diákkoromban, amikor, valamilyen nehéz tantárgyból, magánszorgalomból és a többiek bosszantására jelesen akartam felelni.... Szentül eltökéltem, hogy jelesre felelek Európából.” A szellemes jelenetező kedv aztán azt beszéli el, hogy az első, jelentéktelen „vizsgán” mint nem sikerül a „jeles felelet”! Amikor a katonák a „közös poggyászkocsiba” dobálták fel a csomagokat, a messziről érkezett fiatalok elismervényre vártak, az otthon (vagy a német földön) megszokott rend szerint. A kérdésre, „hogyan kapom meg Párizsban bőröndjeimet,” „Majd rámutat”– hangzik a válasz. „– S elhiszik? – kérdeztem. /Kivette a szájából a cigarettát./ – No hallja! mondta az európai katona, őszinte elképedéssel és rossz németséggel – Csak nem fog hazudni.” A „hazai” (német?) reflexek – az „európai” katona rossz németsége, a kétféle szokásrend – a határon – egy tanulási folyamat kezdete. Jellemző módon: az „európai” katona döbben meg a számára érthetetlen bizalmatlanságon(?), egy megszokott-rutinszerű aktusra értetlen reagáláson. A történet elbeszélője viszont tanúsítja: hiába készül föl – civilizálódása eredményeképpen – Európából, szinte „elölről” kell kezdenie (a tanulást), nem látványos gesztusok, nyelvi fordulatok „fogalmazzák meg” az első leckét, hanem magától értetődő, a kölcsönös bizalomra építő érintkezési formák, alapfokú ismeretek, melyek elsajátítása a belépő a határ túlsó oldalán elterülő területhez, szellemiséghez. Az Egy polgár vallomásai éppen az ilyen és ehhez hasonló események beépítésével lesz a személyiség alakulástörténetével együtt híradás egy kor magatartásformáiról; egy, a személyiség számára váratlan helyzetre adott spontán reakció és 22 Csejtei Dezső, Az utószó jogán. Filozófiatörténeti tanulmányok. Veszprémi Humán Tudományokért Alapítvány, Veszprém, 2012, 83.
