Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Fried István „… az »igazi« Európa küszöbén botorkáltunk” (Az ismerős és az ismeretlen az Egy polgár vallomásaiban)
73 ban, hallottam valamit fél füllel Bergsonról, s »ismertem« a francia történelmet, de inkább csak úgy a »nagy forradalomtól s a napóleoni háborúktól napjainkig«”. A következő lapokon aztán az idézőjelbe tett „ismertem”-et szállítja lejjebb, és ebben az alapozónak olvasott fejezetben tisztázza, a saját pozicionáltsága és a csodált „idegen” zárkózottsága szorosabban feltételezi egymást, mint azt a kortársi vélekedés a magyar és a közép-európai panaszok alapján gondolná. Az utazók ironizált Európa-hite a „tett” színhelyén hamar szétfoszlik, az utazás kellemetlenséggel átitatott jelene és a párizsi tapasztalat összefüggései derülnek ki: „Fogvacogva és már jó előre elhatároztuk, hogy nekünk majd nem »imponál« Párizs... (Ezt a didergő fölényt később minden Párizsba tévedt közép-európai látogatón megéreztem.)”16 Még önkritikusabban: „A »nyugati kultúra« kissé lógott rajtunk, mint a négeren a frakk.” Ez a fajta mimikri17 (melyre alább több példát hoz az elbeszélő), az öltöz ködéstől kezdve az olvasmányokig, a „perifériából” elképzelt18 „Nyugat” utánzásáig, feltehetőleg szintén a későbbi tapasztalatot vetíti vissza a kezdetre, az alfejezetben mégis ama „kölcsönviszony” aszimmetriáját jelzi.19 A következtetés drámai, mivel a polgári létezés minéműségét célozza meg, hogy az otthoni s a meglátogatandó távoli közt meredő távolságot sejt(es)se. S ha egy (ön)ironikus passzusban az vetődik föl, mennyire „más”, „európai” a vasúti jegy, ahhoz képest, amellyel „Kassától Poprádfelkára lehetett utazni”, a felületesnek bizonyuló felkészülést árnyalja a gyanú „– inkább csak légköri benyomás volt ez, ott a belga–német határon –, hogy polgárnak lenni a szó nyugati értelmében más, mint polgárnak lenni odahaza.” Ez a „légköri benyomás”20 realizálódik 1934/35-re, formálódik (kevésbé osztálytudattá, bár némileg azzá is) életfelfogássá, létértelmezéssé, kultúrává (és nem civilizációvá), elemzés-értelmezés tárgyává, önleírássá és önvizsgálattá. Egyelőre – folytatva az idézetet – a hiányérzet kap hangot, a messze nem lényegtelen különbözések regisztrálódnak. S bár – ismét – feltehetőleg visszavetítve és a Napnyugati őrjárat felé mutatva, kissé A kassai polgárok Nyugatra, tanulmányútra induló ifja szellemébe lépi át az elbeszélő a vasúti kocsiban a határt. A belga–németen, miközben „Lola okosan ült az ablak mellett, figyelmesen nézett ki Európába és hallgatott”. A Márai-szöveget olvasva éppen az elbizonytalanított határ (mint illúziónak bizonyuló előfeltételezés) megnevezése késztet írót, olvasót egyaránt a merev binaritásokkal össze függő kételyek tudatosítására. Az Európából fölkészülők a hazai, a saját pozíció megingására döbbennek rá, amikor már nem környezeti védettségből szemlélik a mást (amelyről hiszik vagy remélik, hogy elsajátí tották, hanem szembekerülnek azzal, ami elképzeltből köznapi realitássá változott, átkelve a földrajzi határon, útban a szellemi határ másik oldala felé. Az út, amire az ifjú pár vállalkozott, kettős: az egyik jelentés alapján szó szerint érthető, átkelés az egyik országból a másikba, és ehhez kapcsolódik az egyik 16 A didergő-didereggel való játék leleplező értékű, az utazó „európai” képzeteit trivializálja: a frakkot viselő néger a „nyugati” beszéd egy jellegzetes fordulatának átvételével jelzi a hasonulni vágyás talmiságát. 17 Előbb ez olvasható: „Az idegenek, akik Párizsban telepedtek meg, az ellenséges légkörben mimikri-módszerrel hasonultak a franciákhoz.” Utóbb az étrendet illetőleg: „Lassan elfranciásodtunk...” 18 Nem árt felhívni a figyelmet, hogy a franciák és az „idegenek” között kölcsönös az előítélet, a várakozás és a tapasztalat egymás cáfolataként jelentkezik, Márai párizsi „nevelődése” éppen az egymás felé tett lépések révén jut el elérhető helyzetének felismeréséig, ezáltal ahhoz, hogy nem a hasonulás teremti meg a közeledés, a megértés lehetőségét. 19 Lotman, i. m. 94. Az „önleírás szakaszáról”: uo. 94–95. 20 Egy talán túl merész asszociációval Musil A tulajdonságok nélküli ember című regényének bevezető oldalaira is lehetne utalni, amelynek hosszadalmasnak tetsző meteorológiai leírása a „légkör” többértelműségét (is) sugallja, valamint a „közép-európaiság” időjárási meghatározottságát.
