Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)

2021 / 9. szám - Fried István „… az »igazi« Európa küszöbén botorkáltunk” (Az ismerős és az ismeretlen az Egy polgár vallomásaiban)

69

Az 1935-ből visszatekintő Márai újságcikkeiből azonban kitetszhet; ha a „titkot” nem fejtette is meg (az idézet szerint azért meglehetős alapossággal leírta!), ekkor, majd rövidebb látogatásai során jócskán csökkentette a saját meg az idegen közötti távolságot, vendég lehetett abban az előkelő francia házban, melyben a Sértődöttek

első kötetének nevezetes jelenete játszódik, szert tehetett jóval később Gabriel Marcellel, Julien Bendával való ismeretségre, neve nem csengett teljesen idegenül André Gide előtt. Mégsem ezek az egyébként az írói életrajzban nem jelentéktelen mozzanatok (mert csupán mozzanatok!) érdemelnek említést, hanem az idézett bekezdésből előtűnő megfigyeléssor árulkodó, hitelességet (megértést?) sugalló biztonsága. Mert igaz ugyan, hogy e „titkot” fürkésző eleve nem számít párbeszédre, csupán arra törekszik, hogy a maga szokásrendjéhez illessze a megfejtendő „titkot”, törekvésének egyoldalúsága nem kevésbé tűnhet szembe, mégis, a másságnak – ha megértése kevésbé is – ily alapos felmérése annak tudatosulása, valójában miben áll ez a másság: a rendetlenség és összeszedettség, a világszemléleti-pártállású megosztottság és a szintetizálva emlegetett „franciaság” olyan elválasztó tényezőknek bizonyulnak, melyek elválasztottsága egy másik, szintén szintetizálva „közép-európai”-sággal szemben ismerhető föl. Mintegy két, a maga pozíciójához rögzített tényező reprodukálja a saját és az idegen10

szembenállását. A „közép-európai”, a „sznob” a felületi síkon érzékelt jelleg (nyelv, modor) elsajátításával elégszik meg, pontosabban szólva: úgy véli, ennél tovább nem érhet el. Ezért marad minden más „titok”. Persze kérdés: ez a „megrögzített” közép-európaiság mennyire mutatkozik dialógusképesnek.

A kérdésre adandó válasz érdekében vissza kell lapoznunk újra a korábbi fejezetekhez. Az első kötet végpontja: megérkezett a kassai nyaralókba a végzetesnek bizonyuló hír, megölték a trónörököst. A kötetzárás sugalmazása szerint az eseménnyel lezárul egy korszak, de legalábbis korszakhatárhoz érnek a kötet szereplői: „mozdulatlanul ültek a résztvevők, valamilyen holtponton megmerevedett mozdulattal, mint egy némajátékban”. Ez a színpadi mozgalmasságot tagadó tabló nem pusztán a döbbenetet jelzi, amiként a „Majális-vidámsággal” telített levegőbe betör a történelem, hanem a több ízben emlegetett „ünnepélyes”-ség, „ünnepély”, „ünnepnapi”-ság végét, egy kiszámíthatatlan-tervezhetetlen jövő sejtését: „Apám tekintetét követtem; tájékozatlan pillantással nézett az égre.” A kötet elbeszélője ekkor 14 éves, nemrég érkezett haza „száműzetés”-éből, a budapesti intézetből, ahová talán többet nem kell visszamennie. A (kis)városi békét látszik élvezni, e társaságnak abban a szórakozási rendjében vesz részt, mely tűzijátékos-cigányzenés (ismétlődő) eseményében életrendjének bizonyosságát, állandóságát láttatta, a (kis)városi életnek millenniumi Magyarország-fényéből idevetődő sugarát, 1934-ből visszatekintve: magyar specifikumot, mely az „ünnep” meghatározott idejére felfüggesztett országos és helyi problémákat, s a gondtalan életélvezés rituáléjában valóban formát és alakot kapott. Egy jól körülírható társadalmi réteg hétköznapjaiba iktatta be az ünnepet: „Olyan bőséges, ünnepélyes, e nyár érett békéjével készült ez az eljegyzési délután...” (Ismét ott láthatjuk a jelzésértékű három pontot: valami megszakad, ha egy pillanatra is, valami nem mondódik egészen végig, a nézőpont változik, eddig a 14 éves figyelme állt a középpontban, ezt váltja föl apjáé, aki az alispánnal beszélget.)

A második kötet ridegebb-idegenebb környezetbe vezet, egy Nyugatra induló „rozoga” vonat törött ablakú kupéjába, ahol az ifjúvá idősödött elbeszélő szintén ifjú feleségével foglal helyet, hogy határon keljen át, ezúttal nem idői, hanem földrajzi-politikai-állami határon. A Márai-életrajz nem csekély számú ismerői könnyen kiszámíthatják, kilenc esztendő telt el e följebb leírt esemény óta, alig akad olyasmi, ami át nem rendeződött volna, 10 Az idegen(ség)-kutatás tapasztalatairól: Michael Hoffmann, Interkulturelle Literaturwissenschaft. Eine Einführung. Wilhelm Fink Verlag, Paderhorn, 2006, 14–20.