Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Fried István „… az »igazi« Európa küszöbén botorkáltunk” (Az ismerős és az ismeretlen az Egy polgár vallomásaiban)
68 Ugyanakkor – éppen a német és a francia viszonyokhoz fűződő, egymással ellentétes érzetek és képzetek rekonstrukciója nyomán – merülhet föl ama ellentmondásnak tűnő, hatástörténeti esemény, amely Márainak a kortárs francia versus német irodalommal való közvetett/közvetlen kapcsolataiban érhető tetten;8 és amely föltárható egyfelől Márainak német, illetőleg francia irodalmi érdeklődésének „természetében”, másfelől a Máraibefogadás francia, illetőleg német irodalomtörténetében.9 Az elsősorban a XX. századi francia és német könyvekre, irodalmi eseményekre reagáló újságíró/író tevékenységét jórészt meghatározta működésének helyszíne; ha csak a Kassai Napló és 1924-től az Ujság tudósításaiba lapozunk, érzékelhető a különbség, a német földön a városokat, lakásait sűrűn váltogató, újságírói hangját kereső Máraival szemben a „párizsi tudósító” pozíciója jobban írható le: e megjelölésben van valami az idegenségből, a „vendég-lét”-ből, a kiküldött tudósítónk ideiglenességéből. Mint aki – talán huzamosabb ideig – a küldetés helyén tartózkodik, de (elvileg) bármikor megszűnhet feladata, visszahívhatják, és mással tölthetik be ezt (az amúgy szerződéses) állást. S ha Németországban megtanult differenciálni a „Németországok” között (legalábbis így rekonstruálódik a német négy év végkövetkeztetése), a francia tartózkodás során kevéssé hasznosulhatnak a német tapasztalatok; az újságírói rutin, a felfedezői elszántság részben megérlelődött, de egy új, eddig nem ismert szokásrendet kell elsajátítania, hogy ne csak a könnyen érzékelhető felszínt láthassa, hanem mélyebbre ásson, egy életrend epizódjait fürkészhesse, ezáltal föltáruljon előtte az a francia „szellemiség”, melynek a maga nyelvére „lefordítása” sokáig reménytelen vállalkozásnak tűnt. „Lelkesedésünkben, mellyel a várost [Párizst] napról napra igazoltuk egymás előtt [ti. Lola és Márai], volt valami közép-európai, valami kötelességszerű és sznob.” Utóbb: „Nem lehetett »megtanulni a titkot« a vér titka volt ez, a hagyományok titka, .... Szinte azt hittem: a civilizáció titka...” S ez a három ponttal abbahagyott mondat mintha a reménytelenség bevallása volna, életmódok/felfogások összeegyezhetetlensége; a „sznob” igyekezet közeledne a(z irigyelt? csodált?) máshoz, de a másik féltől a legapróbb jele sem érkezik a megértés-elfogadás akarásának. A közelítési szándék egyoldalúsága nyilvánvaló lesz. Kérdéses: a közép-európaiságnak ez a „sznob” formája alkalmas-e kiegyenlítést célzó dialógus kezdeményezésére; a sajátnak ez a fajta abszolutizálása (melybe a műben másutt jelzett kisebbrendűségi komplexus is belejátszik) vajon célszerű megértési stratégiával ajánlja-e a másik félnek a párbeszéd megkezdését. A másik oldalról szólva: a hagyományok alkotta életrend meg/kiismerhetetlenségére derül fény, a „franciaság” lényege marad rejtve a bármily kitartóan figyelő előtt, aki pusztán a másság konstatálásáig, körülírásáig juthat el. „—franciák voltak. Jakobinisták voltak és szabadkőművesek, katolikusok és hugenották, kispolgárok és kommunisták; nem voltak »fajta« sem, a szó vérségi értelemben, de másíthatatlanul franciák voltak életmódban, magatartásban és szemléletben. Ahogy a piacon veszekedtek, ahogy Istenre gondoltak, ahogy a valóságot érzékelték, ahogy »rendetlenek« voltak magánéletükben, s ahogy rendbe szedték kritikus pillanatokban gondolataikat, mindebben megközelíthetetlenül franciák voltak. Nyelvüket, modorukat eltanulta az idegen; magatartásuk titkát nem tanulta el soha.” 8 La fortune littéraire de Sándor Márai, sous la directon de András Kányádi. Édition des Syrtes, Paris, 2012. 33–44., 128–144. 9 Így az expresszionizmus német változata fordításra késztette Márait, a francia irodalom neves és kevésbé neves alkotói nem. Emlegeti Tristan Tzarát, Anatole France-ot, Duhamelt; a francia szürrealistákról hallgat, felfigyel Cocteau-ra, későbbi olvasmányai közül Montherlant, André Gide és Julien Green műveiről szól gyakrabban. Picasso és Derain nevébe ütközünk, de kevésbé értelmezve alkotásaikat.
