Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Orosz István: Emlékek apámról IX.
44 12. születésnapomra meghívhattam néhány barátomat a kecskeméti Czollner téri iskola 6. A osztályából, és Ádám a Tizennégy karátos autó t hozta ajándékba. Apám és anyám összenéztek, és némi fanyalgást olvastam ki a nézésükből. Emlékszem, elhangzott a „ponyva” kifejezés is, amit egyáltalán nem tudtam összekapcsolni egy papírra nyomtatott tárggyal. Fogalmam sem volt, hogy mit jelent a ponyva (őszintén szólva ma sincs). Tiltásról persze nem volt szó, sőt elzárkózást sem fogalmaztak meg, de az a finom idegenkedés, amit mégis kiéreztem a reakciójukból, elegendő volt ahhoz, hogy a születésnapi vendégek távoztával azonnal rávessem magam a könyvre. Aztán persze faljam a többit is, a Piszkos Fred et, a Vesztegzár t, a Három testőr t. A P. Howard-könyveket aztán megbeszéltük Ádámmal, aki igazi szakértője volt minden tudománynak, amit a hivatalos iskolai kánon megpróbált kirekeszteni. Évtizedekkel később, akkor jutott eszembe apám játékosan fanyalgó arckifejezése, amikor egyik unokája, Imola olvasmányai felől érdeklődött. A Harry Potter t olvasom – felelte a gyanútlan kislány. Miért nem a Buda halálá t... – kerekedett el a nagypapa szeme. Híres családi szállóige lett a kérdés: „Te miért nem inkább a Buda halálát olvasod?” A Czollner téri 8. A-ból sokan, ha jól emlékszem, nyolcan mentünk tovább a Katona-gimnázium I. E osztályába. A váltás mégsem volt annyira sima ügy, orosz tagozatosokból angolosok lettünk, fiúosztályból koedukáltak, és nekem ráadásként ott volt apu. Milyen volt abba az iskolába járni, ahol apám tanított? Messziről talán könnyűnek, sőt ideálisnak látszhat a képlet, közelről azonban épp fordítva van. A legjellemzőbb tünet az volt, hogy azonnal felismertek a tanárok. Bármi kalamajka történt az iskolában, azt a tanáriban már úgy kommunikálták, benne volt az Orosz Laci fia és még négy másik. Ha véletlenül nem vettem volna részt a komiszságban, akkor is úgy csapódott volna le: abban az osztályban történt, ahová az Orosz Laci gyereke jár, szóval nem is nagyon volt érdemes kimaradnom. Sorstársként olvasgattam Kosztolányi Dezső novelláit, akit Szabadkán kicsaptak abból a gimnáziumból, ahol az apja volt az igazgató. Az Esti Kornél volt akkoriban a kedvencem. A kiderült csínytevések alapján nem voltam rosszabb gyerek az átlagosnál, bár lehet, hogy az idő megszépíti az emlékeket. Nagy port vert fel akkoriban a „plafonjárás”, ma úgy gondolok vissza rá, mint izgalmas képzőművészeti performanszra, bár nem mindenki értékelte egyformán. A diákok, akik látták a frissen meszelt tornaterem falán a szürke tornacipőnyomokat, ahogy fölgyalogolnak a plafonig, majd a nagyátló megtétele után a túloldalon lesétálnak, elismerően csettintettek vagy sajnálkoztak, hogy nem lehettek részesei az alkotó teamnek – természetesen az összesereglő tanári kar más véleményen volt. Úgy emlékszem, a szigorú intelem mellett súlyos anyagi konzekvenciákkal is járt a dolog. Nem sokkal előttünk lett katonás „Józsi”, a gimnázium névadójának szobra, Czélkuti Züllich Rudolf alkotása, ami majdnem olyan kacskaringós utat járt be, mint sorsűzött alkotója. 1859-ben a Nemzeti Színház előtt állt, majd Tomori Anasztáz tetétleni birtokán, onnan került Kecskemétre a Műkertbe, majd a színház és a Zrínyi közti térre, végül átcipelték a gimnázium aulájába. A sok állomás
